Ugyanakkor ébredek fel, mint bármelyik másik napon. Már fel is öltöztem, és lent vagyok a pékségben az apámmal. Az anyám és a bátyáim még alszanak; mindig hagyjuk őket egy kicsit tovább aludni az aratás napján. A szavak visszhangoznak a fejemben, mialatt egy hatalmas zsák lisztet emelek a vállamra a raktárban. Megismétlem a műveletet a másik két zsákkal is, amit kiszállítottak; most már évek óta szinte minden nap emelgetem őket, így ez már nagyon könnyű munka számomra. Eleinte fél órámba került, mire sikerült átérnem velük, mert gyakran úgy kellett húznom a súlyos csomagokat, a bátyáim pedig csak nézték a zsák felemelésére tett gyenge kísérleteimet, és nevettek rajtam. Az emlék kuncogásra késztet, apám pedig kíváncsian néz rám.
Nem kell magyarázkodnom, mert ekkor halk kopogás hallatszik a hátsó ajtó felől, és mindketten tudjuk, ki áll a másik oldalon. Gale. A gyomrom összerándult a féltékenységtől. Ilyenkor szokott kimenni az erdőbe, és ő valószínűleg már ott vár rá. Megpróbálom elterelni a figyelmem azzal, hogy a kezembe veszem a cukormáz adagolóját, és kinyomom az első színeket egy adag süteményre. Elfoglalom magam a díszítéssel, és tudomást sem veszek az apám és Gale közötti beszélgetésről, azt sem veszem észre, hogy mikor megy el. Csak miután leteszek mindent, hogy megcsodáljam a munkámat, veszem észre, hogy egy tucat Katniss-növény formát rajzoltam a muffinokra.
Összeszorított állkapoccsal szedem össze a kellékeket, amiket a díszítéshez használtam, és merev tagokkal a mosogatóhoz viszem őket, majd belevágok mindent a melegvízbe. Heves mozdulatokkal kezdem sikálni a cukormáz maradványait.
- Peeta... Peeta! - Az apám kezei az enyémekre záródnak, megszakítva a révedezésem. Pislogok és ránézek, üres arckifejezéssel.
- Bocs, micsoda? Mondtál valamit?
- Azt mondtam, higgadj le. Mindent összevizezel - néz rám zavartan, mielőtt mindentudón elmosolyodik. - Egyébként szép munka, mint mindig.
Nemsokára fel kell keltenünk a család többi tagját, és meg kell fürödnöm. Muszáj a lehető legjobban kinéznünk az aratáson, jó műsort akarunk csinálni a Kapitóliumnak. Felveszem az inget, amit a bátyáimtól örököltem meg, miután kinőtték. Talán nem a Peremen élünk, de attól még mi sem vagyunk gazdagok.
A térre sétálni olyan érzés, mint amikor a marhákat terelik a vágóhídra - sehol egy mosoly vagy egy boldog arc. Néhányan talán örülnek, hogy túl lesznek ezen a napon, de a legtöbben aggódnak, ami nem csoda, figyelembe véve a lehetőséget, hogy a gyermekük, a testvérük, vagy a saját nevük lehet az, amit Effie Trinket tökéletesen manikűrözött ujjai kihúznak az egyik nagy üveggömbből. Ugyanez az aggodalom suhan át az én fejemen is, és próbálom elképzelni, milyen lenne, ha a bátyám, Gareth, vagy akár az én nevemet sorsolnák ki.
Összeszorított állkapoccsal szedem össze a kellékeket, amiket a díszítéshez használtam, és merev tagokkal a mosogatóhoz viszem őket, majd belevágok mindent a melegvízbe. Heves mozdulatokkal kezdem sikálni a cukormáz maradványait.
- Peeta... Peeta! - Az apám kezei az enyémekre záródnak, megszakítva a révedezésem. Pislogok és ránézek, üres arckifejezéssel.
- Bocs, micsoda? Mondtál valamit?
- Azt mondtam, higgadj le. Mindent összevizezel - néz rám zavartan, mielőtt mindentudón elmosolyodik. - Egyébként szép munka, mint mindig.
Nemsokára fel kell keltenünk a család többi tagját, és meg kell fürödnöm. Muszáj a lehető legjobban kinéznünk az aratáson, jó műsort akarunk csinálni a Kapitóliumnak. Felveszem az inget, amit a bátyáimtól örököltem meg, miután kinőtték. Talán nem a Peremen élünk, de attól még mi sem vagyunk gazdagok.
A térre sétálni olyan érzés, mint amikor a marhákat terelik a vágóhídra - sehol egy mosoly vagy egy boldog arc. Néhányan talán örülnek, hogy túl lesznek ezen a napon, de a legtöbben aggódnak, ami nem csoda, figyelembe véve a lehetőséget, hogy a gyermekük, a testvérük, vagy a saját nevük lehet az, amit Effie Trinket tökéletesen manikűrözött ujjai kihúznak az egyik nagy üveggömbből. Ugyanez az aggodalom suhan át az én fejemen is, és próbálom elképzelni, milyen lenne, ha a bátyám, Gareth, vagy akár az én nevemet sorsolnák ki.
Mindenkinek be kell jelentkeznie, amikor elérünk a térre, hogy a Békeőrök ellenőrizhessenek mindenkit, aki nem jelent meg. Azok, akik potenciális Kiválasztottak lehetnek, kor szerint elkülönítve állnak egy kordon mögött, és várakozón bámulnak a színpadra, míg a Körzet többi lakója az elkerített területen kívül ácsorog. Köztudott, hogy egyesek gyakran játszanak, és fogadásokat kötnek, hogy kiket választanak majd Kiválasztottnak.
Az óra kettőt üt, és minden kis mormogás, halk beszélgetés hirtelen abbamarad, ami kitöltötte a várakozás feszült perceit. A polgármester elfoglalja a helyét a pódiumon. Újra meghallgatjuk ugyanazt a történetet, amit minden évben, Panem születéséről, és azokról az eseményekről, amelyek az Éhezők Viadalához vezettek. Már évek óta nem figyelek a hosszadalmas szónoklatra, most sem teszem. Inkább azon gondolkozom, mit rajzoljak a cukormázzal a süteményekre, amikkel ünnepelünk az aratás után. Csak akkor kezdek figyelni, amikor az egyetlen élő győztesünk felbotorkál a színpadra, valószínűleg cifrán káromkodva, de egyikünk sem érti, hogy valójában mit mond. Az egész eseményt közvetítik a Kapitóliumban, és a polgármester teljesen lesújtottnak látszik. Próbálok visszatartani egy mosolyt.
Effie Trinket próbálja átvenni a helyzet irányítását; fellép az emelvényre a tőle megszokott, indokolatlanul vidám stílusban. Egyáltalán nem figyelek arra, amit mond, egészen addig, amíg az első üveggömbhöz nem fordul, amiben a lányok neveit tartalmazó cetlik vannak. Nem tehetek róla, de csak egy névre gondolok, ami abban a gömbben van; egy névre, amely tulajdonosához olyan erős érzelmek fűznek... amilyen erősen Katniss Everdeen próbál gondoskodni a családjáról már évek óta. Mióta az apja meghalt, ő tartja fenn az Everdeen-családot, és mindenki jól ismeri a Tizenkettedik Körzetben az erős akaratáról, a keményfejűségéről, és arról, hogy nem tükröződnek érzelmek az arcán. Imádkozom, hogy ne az ő neve kerüljön ki abból a gömbből, mert ez az év lesz az, amikor végre összeszedem a bátorságomat, és beszélgetek vele.
- Primrose Everdeen!
Nem ő az. Nem ő az. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de nem tart sokáig.
- Prim! Prim! - Katniss hangja visszhangzik a téren, és mi mindannyian félreállunk, hogy a húgához szaladhasson. Az egész Tizenkettedik Körzet, és feltehetőleg az egész Kapitólium Katnisst figyeli, ahogy maga mögé rántja a kishúgát, biztosítva, hogy ne mehessen fel a színpadra.
- Önkéntesnek jelentkezem! - kiáltja. - Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra!
Senki sem teljesen biztos benne, hogyan reagáljon a kitörésére. A szívem a gyomrom megüresedett helyére zuhan, ami pedig gombócként ugrik fel a torkomba, amikor felfogom, mi történt. Nézem, ahogy mereven felsétál a színpadra, ahol Effie Trinket magán kívül vigyorog örömében, hogy történik valami izgalmas az aratáson. Katniss húga a nővéréért sír, de Gale könnyedén a vállára veszi őt, ami arra emlékeztet, hogyan emelgetem én nap, mint nap a liszteszsákokat.
Effie megkérdezi Katniss nevét, és tapsot vár a közönségtől, de senki nem tapsol; mindannyian mozdulatlanul állunk. Ami ezután következik, teljességgel váratlan, és nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogyan kezdődött, de mindannyian előbb az ajkunkhoz, majd a színpad felé emeljük a bal kezünk három középső ujját, így tisztelegve Katnissnak. Ezután Haymitch botladozik oda Katnisshoz, és motyog valamit, a közönséghez és a kamerákhoz is intézve a szavait. Ha volt is bármilyen hatása a szavainak, elvesztette az élét a mondanivalója, amikor leesett a színpadról, és elájult. Nincs sok időm megemészteni a történteket és összeszedni a gondolataimat, mielőtt Effie kihúz egy második papírcetlit is, és felolvassa a nevet.
- Peeta Mellark.
Amikor a polgármester befejezi a beszédét a Hűtlenségi Egyezményről, Katniss és én kezet fogunk; ahogy meleg keze a tenyeremben van, nem tudom megállni, hogy ne szorítsam meg, amit reményeim szerint megnyugtatásként fog értelmezni. Egyenesen rám néz szürke szemeivel, amelyek legtöbbször elzárkóznak, de most rengeteg érzelmet látok bennük, talán félelmet és zavarodottságot is. Abban a pillanatban egy emlék villan fel a fejemben: egy fiatal, beteg lányról, aki a disznóól mögött sír; és égett kenyerekről, amiket odadobtam neki.
A himnusz ránt vissza a jelenbe, és ráébredek, hogy túl rég óta fogom a kezét. Hirtelen elengedem, mintha égetne. Amikor a himnusz véget ér, egyszerre Békeőrök vesznek minket körbe, hogy a Törvényszék épületébe kísérjenek.
