Átmegyünk a nappaliba, ahol megnézzük a nyitóünnepség ismétlését, majd Haymitch aludni küld minket azzal, hogy reggelinél találkozunk, mielőtt elkezdődik a kiképzés. Érzem, hogy itt a lehetőség, hogy beszéljek Katnisszel az Avox lányról. Együtt sétálunk végig a folyosón, és megállunk a szobája előtt. Nekidőlök az ajtónak, hogy világos legyen számára, beszélni akarok vele.
- Delly Cartwright, mi? Hihetetlen, hogy pont itt futunk bele a hasonmásába - mondom, olyan lazán, ahogy csak tőlem telik. Valószínűleg teljesen idiótán hangzom.
Katniss habozik és kerüli a tekintetem. Olyan sokáig tépelődik, hogy szinte látom, ahogy a gondolatok átfutnak a fején - biztos vagyok benne, hogy azt mérlegeli, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem az információt. Szinte fáj a tudat, hogy azt gondolja, ellene fogom fordítani, vagy másoknak is továbbadom, amit megoszt velem. Ugyanakkor tudom, hogy Katniss ilyen. Úgy határozok, közbevágok, mielőtt úgy döntene, nem bízhat bennem.
- Voltál már a tetőn? - megrázza a fejét. - Cinna felvitt. Szinte az egész várost belátni. Bár a szél kicsit hangosan süvít. - Biztosra veszem, hogy Katniss elég okos ahhoz, hogy megértse, amit mondtam: senki sem hallgathat ki abban a szélben, még akkor sem, ha odafent is kamerák figyelnek.
- És fel lehet menni? - kérdezi. Meglehetősen jó kérdés - azt gondolnád, hogy a Kapitólium sok szabállyal tartja kordában a kiválasztottakat. Elvégre, nem áll érdekükben, hogy eltűnjünk vagy meghaljunk, még mielőtt bemennénk az arénába.
- Naná, gyere - mondom, és elindulok a folyosón. Nagy megkönnyebbülésemre Katniss rögtön követni kezd a lépcsőházba. Amikor kilépünk a tetőre, nagy megelégedéssel tölt el a Katniss arcán megjelenő ámulat. Tényleg csodás a kilátás. Büszke vagyok rá, hogy én mutattam meg neki. Amíg Katnisst lefoglalja, hogy az elénk táruló látványban gyönyörködjön, arra szánok egy percet, hogy csodáljam őt. Amikor kezd magához térni a révedezésből, gyorsan elkapom róla a tekintetem - nem akarom, hogy rajtakapjon, amint bámulom. A tető szélén lévő korláthoz sétálunk, hogy lenézzünk a még mindig ébren lévő városra. Ha otthon lennénk, valószínűleg már a lefekvéshez készülődnénk.
- Megkérdeztem Cinnát, miért engedik, hogy feljöjjünk ide. És nem félnek-e attól, hogy valamelyik kiválasztott úgy dönt, leveti magát a mélybe? - jegyzem meg, és észreveszem, hogy Katniss tekintete rám villan.
- És mit mondott?
- Nem tudsz leugrani - ismétlem Cinna válaszát, és pont úgy, ahogy ő, én is kinyújtom a kezem a levegőbe. Felhangzik az éles hang, és a láthatatlan erőtér automatikusan visszalöki a kezem. - Valami elektromos mező. Visszadob a tetőre - magyarázom, és közben bevillan a kérdés, hogy ez vajon mekkora fájdalommal járna? Habár biztos vagyok benne, hogy ez nem számít - így is, úgy is beküldenék a kiválasztottat az arénába.
- Mindig aggasztott, hogy biztonságban érezhetem-e magam - mondja Katniss szarkasztikusan. A megjegyzés apró mosolyra késztet. - Szerinted most is figyelnek minket?
- Talán - ismerem be, majd a kis kertre gondolok, amit akkor láttam, mikor Cinnával voltunk idefent. - Gyere, megmutatom a kertet.
Tényleg pici kert, csak néhány virágágyás és cserépben álló fa alkotja; a fák ágairól pedig százával lógnak a kis szélhárfák: olyan hangosan csilingelnek a lankadatlan szélben, hogy biztosan nem hallgathatnak ki minket. Katnissre nézek, és várom, hogy felkészüljön a vallomásra.
- Egyszer az erdőben vadásztunk. Lesben álltunk, vártuk a vadat - suttogja, és kicsit közelebb kell húzódnom, de közben úgy teszek, mintha csak a virágokat akarnám jobban megszemlélni.
- Az apukáddal? - kérdezem én is suttogóra fogva.
- Nem, a barátommal, Gale-lel. - Hát persze, mindig Gale-lel, gondolom magamban keserűen, de inkább újra arra kezdek koncentrálni, amit Katniss mesél. - Hirtelen az összes madár egyszerre elhallgatott. Egyet kivéve. Mintha figyelmeztetni akarta volna a többieket. És akkor megláttuk a lányt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Egy fiú volt vele. Rongyos volt a ruhájuk. A szemük alatt sötét karikák jelezték, hogy régóta nem aludtak. Úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta - egy kis időre elhallgat, én pedig arra gondolok, amikor én hallottam az összes madarat elnémulni, egyet leszámítva. De akkor nem egy madár énekelt - az egy gyönyörű, csodás fiatal lány volt. Aztán megpróbálom elképzelni Katnisst és Gale-t az erdőben, a menekülő pár elől bujkálva, de nem megy. Katnissnek ezt az oldalát nem ismerem. Lövésem sincs a Katnissben szunnyadó vadászról, attól eltekintve, amennyit minden nap látok.
- Aztán egy légpárnás repülő bukkant elő a semmiből – folytatja hirtelen. – Úgy értem, az egyik pillanatban még üres volt az ég, a másik pillanatban meg már ott volt a légpárnás. Hangtalanul érkezett, de ők észrevették. Hálót dobtak a lányra, és felhúzták a gépre. Gyorsan, olyan gyorsan, mint egy lift. A fiút keresztüllőtték valami dárdával, aminek a végéhez egy kötél volt erősítve. Őt is behúzták a gépbe. Biztos vagyok benne, hogy akkor már halott volt. A lány egyszer kiáltott valamit. A fiú nevét, azt hiszem. Aztán eltűntek. A légpárnás elillant a ritka levegőben. A madarak tovább daloltak, mintha mi sem történt volna.
- Észrevettek benneteket? - kérdezem.
- Nem tudom. Egy sziklaperem alatt rejtőztünk - feleli, mereven maga elé szegezve a tekintetét. Teljesen elveszett az Avox lánnyal való találkozás emlékében. Nem lehetek biztos benne, de azt hiszem, bűntudatot látok tükröződni az arcán - valószínűleg azért, mert nem mentette meg a lányt a sorsától és a légpárnástól. Hirtelen a karjaimba akarom vonni, hogy megvigasztaljam; át akarom ölelni, és el akarom rekeszteni a rossz emlékeket, de tudom, hogy úgysem engedné. Ellökne, hogy ne érhessem el, és értetlenül nézne rám a szürke szemeivel, mert fogalma sincs, milyen hatást gyakorol rám.
- Te reszketsz - veszem észre hirtelen. Lehúzom a kabátomat és a válla köré terítem. Először úgy tűnik, vissza fogja utasítani, amibe kissé belefacsarodik a szívem, de végül elfogadja a dzsekit.
- Idevalósiak voltak? - kérdezem, visszaterelve a gondolatait a történetre, amit elkezdett mesélni, mialatt begombolom a kabátot a nyakánál. Válaszként csak bólint, és tesz egy lépést hátrafelé. Nem akarja, hogy túlságosan belenyomuljak az aurájába.
- Mit gondolsz, hová menekültek? - Erre tényleg kíváncsi vagyok. Egy fiú és egy lány meglóg a Kapitóliumból, és a Tizenkettedik Körzetet körülvevő erdőben köt ki. Valami nagyon tré dolognak kellett történnie velük, ami arra késztette őket, hogy ilyen gyorsan és ilyen messzire fussanak. De mire számítottak, hová kerülnek, ha elhagyják a Tizenkettedik Körzetet? A Tizenharmadikat elpusztították, ahogy arra a Kapitólium előszeretettel emlékeztet minket, Panemen túl pedig nincs semmi.
- Nem tudom. Ötletem sincs, miért akarna valaki lelépni innen. - Ezen eltöprengek - a kapitóliumi életen, de csak arra tudok gondolni, hogy mi a szórakoztatásukra vagyunk itt.
- Szeretnék eltűnni - mondom hirtelen, megfeledkezve a suttogásról. Idegesen körbepillantok, a kémkedő kamerákra és mikrofonokra gondolva, amik esetleg elcsíphették a kirohanásomat. Próbálok idegesen nevetgélni. - Hazamennék, ha elengednének. De azért el kell ismerni, a kaja első osztályú - és most már csak egy fiú vagyok, akinek honvágya van, és aki fél, mert kiválasztott lett. - Lehűlt a levegő. Menjünk be - mondom végül, megérezve a hideget most, hogy a kabátom Katnissnél van. - A barátod, Gale. Ő rángatta le rólad a húgodat az aratáson? - kérdezem, mintegy mellékesen, pedig természetesen tudom, kicsoda Gale.
- Igen. Ismered?
- Nem igazán. A csajok sokat pletykálnak róla. Azt hittem, az unokatesód, vagy valami. Tökre hasonlítotok egymásra - mondom, és ez igaz is. A lányok a suliban nagyon bírják a magas, sötét hajú vadászt, aki állításuk szerint roppant jóképű.
- Nem vagyunk rokonok - feleli.
Bólintok és kerülöm a tekintetét.
- Eljött hozzád, hogy elbúcsúzzon? - magam sem tudom, miért kérdeztem meg, és látom, hogy kíváncsian pillant rám.
- Igen. Mint ahogyan az apád is. Hozott nekem sütit - ez valamelyest meglep, főleg, hogy ő nem említette, hogy meglátogatja Katnisst is. Kíváncsi lennék az okára. Bár mindig az Everdeen-eken tartotta a szemét. Természetesen megpróbált vigyázni annak az asszonynak a gyermekeire, akit egykor annyira szeretett.
- Tényleg? Kedvel benneteket. Szerintem inkább lányt szeretett volna, nem egy rakás fiút - ismerem be.
Katniss kissé meglepettnek tűnik - talán attól a gondolattól, hogy apámmal róla és a húgáról szoktunk beszélgetni. Úgy érzem, magyarázkodnom kell. - Még gyerekkorából ismerte az anyukádat.
- Ó, igen. Anya a városban nőtt fel - helyesel Katniss, ami feltehetőleg annyit jelent, hogy az édesanyja nem mesélt sokat az életének arról a részéről, amikor még nem a Peremen élt, és nyilvánvalóan nem mondott semmit az apámról.
Leesik, hogy Katniss szobájának ajtajához értünk. Visszaadja a kabátomat.
- Reggel találkozunk.
- Szia - felelem, mielőtt elfordulok és elcsattogok a szobámba, azon tűnődve, hogy Gale-nek vajon járt volna-e jó éjt csók.
Katniss habozik és kerüli a tekintetem. Olyan sokáig tépelődik, hogy szinte látom, ahogy a gondolatok átfutnak a fején - biztos vagyok benne, hogy azt mérlegeli, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem az információt. Szinte fáj a tudat, hogy azt gondolja, ellene fogom fordítani, vagy másoknak is továbbadom, amit megoszt velem. Ugyanakkor tudom, hogy Katniss ilyen. Úgy határozok, közbevágok, mielőtt úgy döntene, nem bízhat bennem.
- Voltál már a tetőn? - megrázza a fejét. - Cinna felvitt. Szinte az egész várost belátni. Bár a szél kicsit hangosan süvít. - Biztosra veszem, hogy Katniss elég okos ahhoz, hogy megértse, amit mondtam: senki sem hallgathat ki abban a szélben, még akkor sem, ha odafent is kamerák figyelnek.
- És fel lehet menni? - kérdezi. Meglehetősen jó kérdés - azt gondolnád, hogy a Kapitólium sok szabállyal tartja kordában a kiválasztottakat. Elvégre, nem áll érdekükben, hogy eltűnjünk vagy meghaljunk, még mielőtt bemennénk az arénába.
- Naná, gyere - mondom, és elindulok a folyosón. Nagy megkönnyebbülésemre Katniss rögtön követni kezd a lépcsőházba. Amikor kilépünk a tetőre, nagy megelégedéssel tölt el a Katniss arcán megjelenő ámulat. Tényleg csodás a kilátás. Büszke vagyok rá, hogy én mutattam meg neki. Amíg Katnisst lefoglalja, hogy az elénk táruló látványban gyönyörködjön, arra szánok egy percet, hogy csodáljam őt. Amikor kezd magához térni a révedezésből, gyorsan elkapom róla a tekintetem - nem akarom, hogy rajtakapjon, amint bámulom. A tető szélén lévő korláthoz sétálunk, hogy lenézzünk a még mindig ébren lévő városra. Ha otthon lennénk, valószínűleg már a lefekvéshez készülődnénk.
- Megkérdeztem Cinnát, miért engedik, hogy feljöjjünk ide. És nem félnek-e attól, hogy valamelyik kiválasztott úgy dönt, leveti magát a mélybe? - jegyzem meg, és észreveszem, hogy Katniss tekintete rám villan.
- És mit mondott?
- Nem tudsz leugrani - ismétlem Cinna válaszát, és pont úgy, ahogy ő, én is kinyújtom a kezem a levegőbe. Felhangzik az éles hang, és a láthatatlan erőtér automatikusan visszalöki a kezem. - Valami elektromos mező. Visszadob a tetőre - magyarázom, és közben bevillan a kérdés, hogy ez vajon mekkora fájdalommal járna? Habár biztos vagyok benne, hogy ez nem számít - így is, úgy is beküldenék a kiválasztottat az arénába.
- Mindig aggasztott, hogy biztonságban érezhetem-e magam - mondja Katniss szarkasztikusan. A megjegyzés apró mosolyra késztet. - Szerinted most is figyelnek minket?
- Talán - ismerem be, majd a kis kertre gondolok, amit akkor láttam, mikor Cinnával voltunk idefent. - Gyere, megmutatom a kertet.
Tényleg pici kert, csak néhány virágágyás és cserépben álló fa alkotja; a fák ágairól pedig százával lógnak a kis szélhárfák: olyan hangosan csilingelnek a lankadatlan szélben, hogy biztosan nem hallgathatnak ki minket. Katnissre nézek, és várom, hogy felkészüljön a vallomásra.
- Egyszer az erdőben vadásztunk. Lesben álltunk, vártuk a vadat - suttogja, és kicsit közelebb kell húzódnom, de közben úgy teszek, mintha csak a virágokat akarnám jobban megszemlélni.
- Az apukáddal? - kérdezem én is suttogóra fogva.
- Nem, a barátommal, Gale-lel. - Hát persze, mindig Gale-lel, gondolom magamban keserűen, de inkább újra arra kezdek koncentrálni, amit Katniss mesél. - Hirtelen az összes madár egyszerre elhallgatott. Egyet kivéve. Mintha figyelmeztetni akarta volna a többieket. És akkor megláttuk a lányt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Egy fiú volt vele. Rongyos volt a ruhájuk. A szemük alatt sötét karikák jelezték, hogy régóta nem aludtak. Úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta - egy kis időre elhallgat, én pedig arra gondolok, amikor én hallottam az összes madarat elnémulni, egyet leszámítva. De akkor nem egy madár énekelt - az egy gyönyörű, csodás fiatal lány volt. Aztán megpróbálom elképzelni Katnisst és Gale-t az erdőben, a menekülő pár elől bujkálva, de nem megy. Katnissnek ezt az oldalát nem ismerem. Lövésem sincs a Katnissben szunnyadó vadászról, attól eltekintve, amennyit minden nap látok.- Aztán egy légpárnás repülő bukkant elő a semmiből – folytatja hirtelen. – Úgy értem, az egyik pillanatban még üres volt az ég, a másik pillanatban meg már ott volt a légpárnás. Hangtalanul érkezett, de ők észrevették. Hálót dobtak a lányra, és felhúzták a gépre. Gyorsan, olyan gyorsan, mint egy lift. A fiút keresztüllőtték valami dárdával, aminek a végéhez egy kötél volt erősítve. Őt is behúzták a gépbe. Biztos vagyok benne, hogy akkor már halott volt. A lány egyszer kiáltott valamit. A fiú nevét, azt hiszem. Aztán eltűntek. A légpárnás elillant a ritka levegőben. A madarak tovább daloltak, mintha mi sem történt volna.
- Észrevettek benneteket? - kérdezem.
- Nem tudom. Egy sziklaperem alatt rejtőztünk - feleli, mereven maga elé szegezve a tekintetét. Teljesen elveszett az Avox lánnyal való találkozás emlékében. Nem lehetek biztos benne, de azt hiszem, bűntudatot látok tükröződni az arcán - valószínűleg azért, mert nem mentette meg a lányt a sorsától és a légpárnástól. Hirtelen a karjaimba akarom vonni, hogy megvigasztaljam; át akarom ölelni, és el akarom rekeszteni a rossz emlékeket, de tudom, hogy úgysem engedné. Ellökne, hogy ne érhessem el, és értetlenül nézne rám a szürke szemeivel, mert fogalma sincs, milyen hatást gyakorol rám.
- Te reszketsz - veszem észre hirtelen. Lehúzom a kabátomat és a válla köré terítem. Először úgy tűnik, vissza fogja utasítani, amibe kissé belefacsarodik a szívem, de végül elfogadja a dzsekit.
- Idevalósiak voltak? - kérdezem, visszaterelve a gondolatait a történetre, amit elkezdett mesélni, mialatt begombolom a kabátot a nyakánál. Válaszként csak bólint, és tesz egy lépést hátrafelé. Nem akarja, hogy túlságosan belenyomuljak az aurájába.
- Mit gondolsz, hová menekültek? - Erre tényleg kíváncsi vagyok. Egy fiú és egy lány meglóg a Kapitóliumból, és a Tizenkettedik Körzetet körülvevő erdőben köt ki. Valami nagyon tré dolognak kellett történnie velük, ami arra késztette őket, hogy ilyen gyorsan és ilyen messzire fussanak. De mire számítottak, hová kerülnek, ha elhagyják a Tizenkettedik Körzetet? A Tizenharmadikat elpusztították, ahogy arra a Kapitólium előszeretettel emlékeztet minket, Panemen túl pedig nincs semmi.
- Nem tudom. Ötletem sincs, miért akarna valaki lelépni innen. - Ezen eltöprengek - a kapitóliumi életen, de csak arra tudok gondolni, hogy mi a szórakoztatásukra vagyunk itt.
- Szeretnék eltűnni - mondom hirtelen, megfeledkezve a suttogásról. Idegesen körbepillantok, a kémkedő kamerákra és mikrofonokra gondolva, amik esetleg elcsíphették a kirohanásomat. Próbálok idegesen nevetgélni. - Hazamennék, ha elengednének. De azért el kell ismerni, a kaja első osztályú - és most már csak egy fiú vagyok, akinek honvágya van, és aki fél, mert kiválasztott lett. - Lehűlt a levegő. Menjünk be - mondom végül, megérezve a hideget most, hogy a kabátom Katnissnél van. - A barátod, Gale. Ő rángatta le rólad a húgodat az aratáson? - kérdezem, mintegy mellékesen, pedig természetesen tudom, kicsoda Gale.
- Igen. Ismered?
- Nem igazán. A csajok sokat pletykálnak róla. Azt hittem, az unokatesód, vagy valami. Tökre hasonlítotok egymásra - mondom, és ez igaz is. A lányok a suliban nagyon bírják a magas, sötét hajú vadászt, aki állításuk szerint roppant jóképű.
- Nem vagyunk rokonok - feleli.
Bólintok és kerülöm a tekintetét.
- Eljött hozzád, hogy elbúcsúzzon? - magam sem tudom, miért kérdeztem meg, és látom, hogy kíváncsian pillant rám.
- Igen. Mint ahogyan az apád is. Hozott nekem sütit - ez valamelyest meglep, főleg, hogy ő nem említette, hogy meglátogatja Katnisst is. Kíváncsi lennék az okára. Bár mindig az Everdeen-eken tartotta a szemét. Természetesen megpróbált vigyázni annak az asszonynak a gyermekeire, akit egykor annyira szeretett.
- Tényleg? Kedvel benneteket. Szerintem inkább lányt szeretett volna, nem egy rakás fiút - ismerem be.
Katniss kissé meglepettnek tűnik - talán attól a gondolattól, hogy apámmal róla és a húgáról szoktunk beszélgetni. Úgy érzem, magyarázkodnom kell. - Még gyerekkorából ismerte az anyukádat.
- Ó, igen. Anya a városban nőtt fel - helyesel Katniss, ami feltehetőleg annyit jelent, hogy az édesanyja nem mesélt sokat az életének arról a részéről, amikor még nem a Peremen élt, és nyilvánvalóan nem mondott semmit az apámról.
Leesik, hogy Katniss szobájának ajtajához értünk. Visszaadja a kabátomat.
- Reggel találkozunk.
- Szia - felelem, mielőtt elfordulok és elcsattogok a szobámba, azon tűnődve, hogy Gale-nek vajon járt volna-e jó éjt csók.
Az illusztráció forrása: ichan-desu.deviantart.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése