Sziasztok!
Mi újság? :)
Örömmel látom, hogy a rendszeres olvasók listájára már tizenhatan iratkoztatok fel, ezt nagyon köszönöm! :') Üdv mindenkinek, aki mostanában talált rá a blogra! :)
Nos, ezúttal egy olyan fejezetet hoztam, amire sokan kíváncsiak vagytok, legalábbis a korábbi bejegyzésekhez érkezett hozzászólásokból erre következtetek. :) Ha van kedvetek, most is írjátok meg, hogy tetszett, ti hogyan képzeltétek el korábban. :)
Mivel nincs laptopom (megint -.-), nem tudom, mikor hozok új fejezetet, de szeretnék kedd-csütörtök magasságában frissíteni. :)
~ Emma
Nem akarom kinyitni a szemem. Mert akkor kiderül, hogy mindez csak álom volt, és még mindig az arénában vagyok. Felsejlik bennem Claudius Templesmith zengő hangja, ahogy közli velünk, csak egyvalaki maradhat életben. Ez megtörtént, nem igaz? Vagy mi van? Még mindig csukott szemmel ráncolom a homlokom, az emlékek kuszák. Katniss arcára gondolok, majd eszembe jut a kis bőrerszény. Megölte magát? Nem... az éjfürt... mindketten vettünk belőle. Hirtelen megrohannak az emlékek, kipattannak a szemeim és megpróbálok felülni, azonban valami meggátol. Egy szíj húzódik keresztül a mellkasomon, és az ágyhoz szegez. Újra és újra nekifeszülök, de mindhiába. Kissé szédülni kezdek, ahogy dobálom magam, ezért leállok, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a kábulat.
Mi újság? :)
Örömmel látom, hogy a rendszeres olvasók listájára már tizenhatan iratkoztatok fel, ezt nagyon köszönöm! :') Üdv mindenkinek, aki mostanában talált rá a blogra! :)
Nos, ezúttal egy olyan fejezetet hoztam, amire sokan kíváncsiak vagytok, legalábbis a korábbi bejegyzésekhez érkezett hozzászólásokból erre következtetek. :) Ha van kedvetek, most is írjátok meg, hogy tetszett, ti hogyan képzeltétek el korábban. :)
Mivel nincs laptopom (megint -.-), nem tudom, mikor hozok új fejezetet, de szeretnék kedd-csütörtök magasságában frissíteni. :)
~ Emma
Nem akarom kinyitni a szemem. Mert akkor kiderül, hogy mindez csak álom volt, és még mindig az arénában vagyok. Felsejlik bennem Claudius Templesmith zengő hangja, ahogy közli velünk, csak egyvalaki maradhat életben. Ez megtörtént, nem igaz? Vagy mi van? Még mindig csukott szemmel ráncolom a homlokom, az emlékek kuszák. Katniss arcára gondolok, majd eszembe jut a kis bőrerszény. Megölte magát? Nem... az éjfürt... mindketten vettünk belőle. Hirtelen megrohannak az emlékek, kipattannak a szemeim és megpróbálok felülni, azonban valami meggátol. Egy szíj húzódik keresztül a mellkasomon, és az ágyhoz szegez. Újra és újra nekifeszülök, de mindhiába. Kissé szédülni kezdek, ahogy dobálom magam, ezért leállok, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a kábulat.
Halvány, sárga fényt látok a mennyezeten. Egy egyszerű szobában találom magam, ahol nincs más az ágyamon kívül. A karomból csövek lógnak ki, amik eltűnnek mögöttem a falban, és nem látok ajtót vagy ablakot. A fertőtlenítő szagából arra következtetek, hogy valamiféle kórházi szobában lehetek. A következő pillanatban arra is rájövök, hogy meztelen vagyok. Felemelem a kezeimet. Tiszták, kifogástalanul tiszták. Bizonyára a sebeket is eltüntették mindenhonnan. Kiabálni akarok, hogy valaki észrevegye, hogy ébren vagyok, hogy itt vagyok. Kinyílik egy panel, és egy Avox fiú sétál be, egy tálcát egyensúlyozva. Úgy tűnik, mintha a lábamra akarná tenni, de aztán habozik, és óvatosan pillant rám. Mi baja van?
- Katniss rendben van? - suttogom, s a fiú egy pillanattal később bólint. Megnyom egy gombot, mire az ágy emelkedni kezd, és ülő helyzetbe kerülök. Megpróbálom kinyújtóztatni a lábaimat, és már épp szólnék a srácnak, hogy leteheti a kaját, amikor észreveszem. Nem érzem a bal lábam. Lenézek, és nem látom a körvonalát a takaró alatt. Mi folyik itt? Félrehúzom az ágyneműt, és elakad a lélegzetem. Térdtől lefelé nincs lábam. Sebészi úton távolították el. Emlékszem, ahogy a mutáns a vádlimba harapott. Tényleg ennyire rossz volt a helyzet?
- A... a lábam - nyögöm ki szinte zokogva. Eltűnt. Egyszerűen csak... eltűnt. - Miért nincs meg? Mi történt? - nézek az Avox fiúra, aki figyelmeztető pillantást vet rám. Ekkor esik le, hogy ő nem tud beszélni. - Mi történt? - kezdek egyre hisztérikusabbá válni. Alig érzem a hideg folyadékot, amit a vénámba fecskendeznek, majd újra elveszek az öntudatlanságban.
Újra felébredek, és gőzöm sincs, mennyi idő telt el. Ugyanazokat a falakat látom, ugyanazt a sárga fényt, ugyanabban az ágyban fekszem, és a végtagjaim számában sem történt változás. Még mindig az ágyhoz vagyok szíjazva, és így nem érem el a lábam, hogy komolyabban szemügyre vehessem. Megpróbálom felemelni, és sikerül is, de a fele így is hiányzik. Újra megnyílik a fal, szinte hangtalanul. Odafordulok, hogy elnézést kérjek az Avox fiútól, de helyette Portia mosolyog le rám együttérzőn.
- Portia - lehelem, legyőzve a meglepettséget és valami mást - talán örömöt? Nagyon jó újra látni őt.
- Ó, Peeta! - zokogja, és átszáguld a szobán, hogy sután megöleljen. A szemében könnyek csillognak.
- Portia, mondd, jól vagy? - kérdezem aggodalmaskodva.
- Én? Velem minden rendben. De te, ó, te szegény fiú! Beküldtek, mert úgy gondolták, kicsit meg tudlak nyugtatni. Arra kértek, hogy... magyarázzam meg. - A tekintete lejjebb siklik a testemen, és a lábam helyén állapodik meg. - Amputálni kellett, Peeta. Választaniuk kellett: vagy a lábad, vagy az életed. - Az élet szónál zokogásba fullad a magyarázata, a kezével eltakarja a száját. Megfogom a szabadon maradt kezét, és megszorítom.
- Figyelj, ne sírj. Minden rendben van, legalább még élek. És Katniss is, igaz? - Portia bólint, és megtörli a szemét egy zsebkendővel.
- Igen, igen, Katniss életben van. Már őt is helyre pofozták.
- Láthatom? - kérdezem reménykedve, habár azt hiszem, magamtól is tudom a választ.
- Most még nem. Közvetíteni akarják a tévében az újraegyesüléseteket. És pár nap múlva az új lábad is behozzák. - Meglepetten kapom fel a fejem.
- Új láb?
- Természetesen. Kapsz egy műlábat, amivel újra tudsz majd járni. - Hátradőlök az ágyon, és a plafont bámulva azon a művégtagon gondolkozom. Tudok majd valaha is normálisan járni vele? Biztosan nehéz lesz egyensúlyozni. - Most mennem kell, de nemsokára találkozunk - mondja Portia, azzal úgy, ahogy jött, el is tűnik a falban. Nem sokkal később az Avox fiú tér vissza egy újabb tálca kajával. Kerüli a pillantásomat, a tálcát oda teszi, ahol a lábamnak kellene lennie, majd felemeli az ágyat, és habozva odanyújt egy kanalat.
- Sajnálom azt a kirohanást - motyogom csendesen, mire egy halvány mosoly suhan át az ajkán. A kezembe nyomja a kanalat és elhagyja a szobát. Lenézek az ételre, és ekkor rájövök, hogy éhes vagyok. Egy tányér leves és egy alma, nem valami sok, de mint kiderül, ezt a csekély mennyiséget sem egyszerű lent tartani. Ebből arra következtetek, hogy pár napja már itt lehetek, hiszen a Viadal utolsó napjaiban elég sokat ettem.
Amikor végzek az evéssel, a csövekből érkező hideg ismét szétárad az ereimben, és a sötétség újra körbezár. Ez ismétlődik még néhányszor; felébredek, eszem valamit, aztán aludni küldenek. Ám egy napon csövek és szíjak nélkül ébredek, és két ismeretlen férfi egy gurulós asztalt tol be. Az asztalon valami fémből és drótokból álló szerkezet fekszik. Az új lábam.
- Üdv, Peeta! - köszönt egyikük vidáman. - Azért vagyunk itt, hogy beillesszük az új lábad, aztán elmehetsz, és találkozhatsz az előkészítő csapatoddal - világosít fel, miközben mellém lép és kinyújtja felém a kezét. - Szeretném, ha felülnél, és az ágy szélére helyezkednél. - A felkínált kezet segítségül használva felülök. Úgy tűnik, az arénában sokat romlott a fizikai erőnlétem. Az ágy szélére evickélek, a jobb talpam a földre teszem, míg a másik csonk csak ott lóg. Nézem a testem, és próbálom megszokni a látványt. Ekkor veszem észre, hogy a bőröm teljesen makulátlan. Ahogy sejtettem. Még csak egy karcolás sincs ott, ahol Cato kardja kis híján végzetes sebet ejtett rajtam. Még az égési seb is eltűnt a csuklómról, amit kisgyerekként szereztem, amikor egyszer túl közel merészkedtem a kemencéhez.
Az orvos munkához lát, és a művégtag tökéletesen illeszkedik, nem kell semmit állítgatnia rajta, pontosan a helyén van. Odaadja a nadrágomat, ami ugyanolyan, mint amit az arénában viseltünk. A látvány rossz érzést kelt bennem, de meztelenül mégsem próbálhatom ki az új lábam. Aztán a doki egy fém sétabotot is átnyújt. Egy pillanatig csak meredek rá, a gondolataim még mindig örvénylenek. Tényleg elveszítettem a lábam, ez nem csak egy álom.
- Ez a bot segít megtartani az egyensúlyod. Először nagyon furcsa érzés lesz, és beletelik egy kis időbe, mire rendesen tudod majd használni a lábad, ezért most segítek tenni néhány lépést. - Határozottan a földre teszem a botot, majd a tetejére támaszkodva lassan felállok, teljes testsúlyommal a jobb lábamra nehezedve. Próbára teszem a bal lábam, kinyújtom majd visszahúzom. Amikor megszoktam a mozgását, óvatosan két lábra helyezem a súlyomat, és meglepődöm, hogy elbír. A másik orvos már eltűnt, kitolta az üres asztalt, és a fal összezárult mögötte.
A doki még velem marad és órákat töltünk azzal, hogy a járást gyakoroljuk a szegényes berendezésű szobában. Néhány alkalommal a láb még nem követi kifogástalanul az utasításaimat, de egy idő után kezdek ráérezni. Az orvos elmondja, hogy nemsokára kiengednek innen, majd magamra hagy és eltűnik a panel mögött. Felveszem a pólót, és tovább sétálgatok. Még mindig bizonytalan a mozgásom, de legalább megtart. Furcsa érzés, elmondhatatlanul különös. Majdnem mint az erőszak. Azon tűnődöm, mit csinálhat Katniss - vajon őt is egy ilyen szobában tartják?
Szinte nem is hallom, hogy újra szétnyílik a panel, annyira lefoglal, hogy óvatosan lépkedjek az ellenkező irányba. Egy halk kattanásra kapom fel a fejem, és gyorsan megfordulok; túl gyorsan ahhoz, hogy az új láb tartani tudja a tempót. Az ágyba kell kapaszkodnom, hogy ne essek el. Amikor sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, esetlenül kisántikálok a szobából, és egy nagy csarnokba kerülök, ahol ugyancsak nem látok ajtókat. Vagy itt is titkos panelek vannak, amiket nem lehet észrevenni? Katniss itt van, az egyik mögött? Bizonytalanul elindulok, majd meglátom, hogy Portia vár rám egy tágas teremben. Gyorsítok a tempómon, bár még így is lassú vagyok. Amikor végre elérek a teremhez, szorosan megölelem a stílustanácsadóm. Sarkak kopogását hallom a padlón, és amikor megfordulok, a szélesen mosolygó Effie-t látom besétálni.
- Peeta! Ó, és sétálsz! Elmondták, hogy muszáj volt amputálniuk a lábad? - Bólintok, és felhúzom a nadrág szárát. Portia és Effie levegőért kapnak, és elkerekedett szemmel nézik az implantátumot.
- Eltart egy ideig, mire hozzászokok, de legalább tudok járni.
- Ó, bátor vagy, nagyon bátor! - sírja Effie, és a karjába zár. Sután megölelem és megsimogatom a hátát.
- Hol van Katniss? - kérdezem és körbenézek azt remélve, hogy ő is megjelenik.
- Az első találkozást élőben akarják közvetíteni, emlékszel? - vereget vállon Portia. Bólintok; valóban említette korábban.
- Ó, hát persze. Mikor is lesz az? - Portia nevetni kezd.
- Hamarosan, hamarosan. Most mennünk kell, hogy felkészítsünk, aztán seperc alatt a színpadon lehetsz vele. - Lelkesen bólintok, mert minden porcikám vágyik rá, hogy végre lássam őt. Hogy megbizonyodhassak róla, hogy jól van. Persze már mindenki megnyugtatott ezzel kapcsolatban, de a saját szememmel kell látnom, hogy elhiggyem. Hogy felfoghassam, hogy mindketten megcsináltuk.
- Most jövök Katnisstól, Cinna most készíti fel. Gondoltam, megnézlek téged is, mielőtt közönség elé álltok - mondja vidáman Effie.
- Köszönöm, Effie, ez nagyon kedves tőled - mondom, de Portia már a kijárat felé terelget, hogy felöltöztessen.
Felmegyünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére, ahol az előkészítő csapat tagjai várnak, szélesen mosolyogva, és megállás nélkül csacsogva. Nem tudom követni, miről fecsegnek, valami olyasmiről, hogy milyen a képernyőn viszontlátni engem. Ez így megy még akkor is, amikor az ebédlőben ülünk, és végre rendes kaját kapok, sült húst, zöldséget és zsemlét. Portia elárulja, hogy azért kapok kisebb adagot, mert nem akarták, hogy kidobjam a taccsot a színpadon. Érthető. Magam sem vagyok biztos benne, hogy túl sokat tudok enni a kapitóliumi finomságokból az aréna után. Arra gondolok, hol lehet Katniss, és hogy ő evett-e már. Amikor bemennénk a szobámba, Cinna tűnik fel az étkezőben, és egyenesen felém tart.
- Cinna - üdvözlöm, ő pedig viszonozza a mosolyt.
- Hogy vagy, Peeta? - kérdezi udvariasan, diszkréten a kezemben tartott botra pillantva, de én is tele vagyok kérdésekkel. Találkozott már Katnisszel? Minden rendben van vele? Érdeklődött felőlem? Cinna látszólag tudja, mi jár a fejemben, mert az arca ellágyul és vállon vereget. - Ő jól van, Peeta. Tényleg. Nemsokára magad is meglátod. - Mosolygok és bólintok, mert ha Cinna ezt mondja, akkor biztosan így is van. Cinna imádja Katnisst, elmondaná, ha valami nem stimmelne.
Visszatérünk a szobámba, és a csapat azon van, hogy színpadképessé varázsoljon. Meggyőzöm őket, hogy egyedül is képes vagyok lezuhanyozni, de valószínűleg a Viadal előtti interjú jár a fejükben. Mikor is volt az? Mintha egy másik életben történt volna. Le kell csatolnunk az új lábam, és a segítségükkel ügyetlenül beugrálok a zuhany alá. Amikor a forró vízsugár alatt állok, megengedek magamnak néhány mély lélegzetet. Vége van. Még néhány interjú, aztán hazamehetünk. Haza, gondolom nevetve. Egy olyan helyre, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha látom még.
Amikor végzek a fürdéssel, az előkészítő csapat segít kiszállni a zuhanyzóból, és visszacsatolják a művégtagot. Aztán munkához látnak, hogy alkalmas legyen a színpadon való megjelenésre. Csak akkor beszélek, amikor kérdeznek valamit, egyébként csak udvariasan úgy csinálok, mintha figyelnék rájuk. Portia behozza a ruhám, és felöltöztet. Sárga inget, fekete nadrágot és fekete csizmát kapok. Amikor kész vagyok, Portia hátralép és végignéz rajtam, mielőtt elmosolyodik, majd megfogja a kezem és gyengéden megszorítja.
- Nagyon büszke vagyok rád, Peeta - suttogja, mire elönt az aggodalom, hogy megint sírni fog. Nem tudom, mit mondjak erre.
- Köszönöm, Portia - felelem bizonytalanul.
A lifthez megyünk, és lemegyünk arra a szintre, ahol a kiképzés folyt a Viadal előtt. A színpad alatti részen várakozom. Mindent meg kellett változtatni, mivel idén két győztes van. Építettek egy falat, és beszereltek egy második fémlapot is, ami felvisz minket a közönség elé. Katniss már itt áll a fal túloldalán? Legszívesebben dörömbölni kezdenék és a nevét kiáltanám, de megacélozom magam, és a fémlapon maradok. A csapatom tagjai már eltűntek, hogy ők is felkészüljenek. Egyedül maradtam.
Az orvos munkához lát, és a művégtag tökéletesen illeszkedik, nem kell semmit állítgatnia rajta, pontosan a helyén van. Odaadja a nadrágomat, ami ugyanolyan, mint amit az arénában viseltünk. A látvány rossz érzést kelt bennem, de meztelenül mégsem próbálhatom ki az új lábam. Aztán a doki egy fém sétabotot is átnyújt. Egy pillanatig csak meredek rá, a gondolataim még mindig örvénylenek. Tényleg elveszítettem a lábam, ez nem csak egy álom.
- Ez a bot segít megtartani az egyensúlyod. Először nagyon furcsa érzés lesz, és beletelik egy kis időbe, mire rendesen tudod majd használni a lábad, ezért most segítek tenni néhány lépést. - Határozottan a földre teszem a botot, majd a tetejére támaszkodva lassan felállok, teljes testsúlyommal a jobb lábamra nehezedve. Próbára teszem a bal lábam, kinyújtom majd visszahúzom. Amikor megszoktam a mozgását, óvatosan két lábra helyezem a súlyomat, és meglepődöm, hogy elbír. A másik orvos már eltűnt, kitolta az üres asztalt, és a fal összezárult mögötte.
A doki még velem marad és órákat töltünk azzal, hogy a járást gyakoroljuk a szegényes berendezésű szobában. Néhány alkalommal a láb még nem követi kifogástalanul az utasításaimat, de egy idő után kezdek ráérezni. Az orvos elmondja, hogy nemsokára kiengednek innen, majd magamra hagy és eltűnik a panel mögött. Felveszem a pólót, és tovább sétálgatok. Még mindig bizonytalan a mozgásom, de legalább megtart. Furcsa érzés, elmondhatatlanul különös. Majdnem mint az erőszak. Azon tűnődöm, mit csinálhat Katniss - vajon őt is egy ilyen szobában tartják?
Szinte nem is hallom, hogy újra szétnyílik a panel, annyira lefoglal, hogy óvatosan lépkedjek az ellenkező irányba. Egy halk kattanásra kapom fel a fejem, és gyorsan megfordulok; túl gyorsan ahhoz, hogy az új láb tartani tudja a tempót. Az ágyba kell kapaszkodnom, hogy ne essek el. Amikor sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, esetlenül kisántikálok a szobából, és egy nagy csarnokba kerülök, ahol ugyancsak nem látok ajtókat. Vagy itt is titkos panelek vannak, amiket nem lehet észrevenni? Katniss itt van, az egyik mögött? Bizonytalanul elindulok, majd meglátom, hogy Portia vár rám egy tágas teremben. Gyorsítok a tempómon, bár még így is lassú vagyok. Amikor végre elérek a teremhez, szorosan megölelem a stílustanácsadóm. Sarkak kopogását hallom a padlón, és amikor megfordulok, a szélesen mosolygó Effie-t látom besétálni.
- Peeta! Ó, és sétálsz! Elmondták, hogy muszáj volt amputálniuk a lábad? - Bólintok, és felhúzom a nadrág szárát. Portia és Effie levegőért kapnak, és elkerekedett szemmel nézik az implantátumot.
- Eltart egy ideig, mire hozzászokok, de legalább tudok járni.
- Ó, bátor vagy, nagyon bátor! - sírja Effie, és a karjába zár. Sután megölelem és megsimogatom a hátát.
- Hol van Katniss? - kérdezem és körbenézek azt remélve, hogy ő is megjelenik.
- Az első találkozást élőben akarják közvetíteni, emlékszel? - vereget vállon Portia. Bólintok; valóban említette korábban.
- Ó, hát persze. Mikor is lesz az? - Portia nevetni kezd.
- Hamarosan, hamarosan. Most mennünk kell, hogy felkészítsünk, aztán seperc alatt a színpadon lehetsz vele. - Lelkesen bólintok, mert minden porcikám vágyik rá, hogy végre lássam őt. Hogy megbizonyodhassak róla, hogy jól van. Persze már mindenki megnyugtatott ezzel kapcsolatban, de a saját szememmel kell látnom, hogy elhiggyem. Hogy felfoghassam, hogy mindketten megcsináltuk.
- Most jövök Katnisstól, Cinna most készíti fel. Gondoltam, megnézlek téged is, mielőtt közönség elé álltok - mondja vidáman Effie.
- Köszönöm, Effie, ez nagyon kedves tőled - mondom, de Portia már a kijárat felé terelget, hogy felöltöztessen.
Felmegyünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére, ahol az előkészítő csapat tagjai várnak, szélesen mosolyogva, és megállás nélkül csacsogva. Nem tudom követni, miről fecsegnek, valami olyasmiről, hogy milyen a képernyőn viszontlátni engem. Ez így megy még akkor is, amikor az ebédlőben ülünk, és végre rendes kaját kapok, sült húst, zöldséget és zsemlét. Portia elárulja, hogy azért kapok kisebb adagot, mert nem akarták, hogy kidobjam a taccsot a színpadon. Érthető. Magam sem vagyok biztos benne, hogy túl sokat tudok enni a kapitóliumi finomságokból az aréna után. Arra gondolok, hol lehet Katniss, és hogy ő evett-e már. Amikor bemennénk a szobámba, Cinna tűnik fel az étkezőben, és egyenesen felém tart.
- Cinna - üdvözlöm, ő pedig viszonozza a mosolyt.
- Hogy vagy, Peeta? - kérdezi udvariasan, diszkréten a kezemben tartott botra pillantva, de én is tele vagyok kérdésekkel. Találkozott már Katnisszel? Minden rendben van vele? Érdeklődött felőlem? Cinna látszólag tudja, mi jár a fejemben, mert az arca ellágyul és vállon vereget. - Ő jól van, Peeta. Tényleg. Nemsokára magad is meglátod. - Mosolygok és bólintok, mert ha Cinna ezt mondja, akkor biztosan így is van. Cinna imádja Katnisst, elmondaná, ha valami nem stimmelne.
Visszatérünk a szobámba, és a csapat azon van, hogy színpadképessé varázsoljon. Meggyőzöm őket, hogy egyedül is képes vagyok lezuhanyozni, de valószínűleg a Viadal előtti interjú jár a fejükben. Mikor is volt az? Mintha egy másik életben történt volna. Le kell csatolnunk az új lábam, és a segítségükkel ügyetlenül beugrálok a zuhany alá. Amikor a forró vízsugár alatt állok, megengedek magamnak néhány mély lélegzetet. Vége van. Még néhány interjú, aztán hazamehetünk. Haza, gondolom nevetve. Egy olyan helyre, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha látom még.
Amikor végzek a fürdéssel, az előkészítő csapat segít kiszállni a zuhanyzóból, és visszacsatolják a művégtagot. Aztán munkához látnak, hogy alkalmas legyen a színpadon való megjelenésre. Csak akkor beszélek, amikor kérdeznek valamit, egyébként csak udvariasan úgy csinálok, mintha figyelnék rájuk. Portia behozza a ruhám, és felöltöztet. Sárga inget, fekete nadrágot és fekete csizmát kapok. Amikor kész vagyok, Portia hátralép és végignéz rajtam, mielőtt elmosolyodik, majd megfogja a kezem és gyengéden megszorítja.
- Nagyon büszke vagyok rád, Peeta - suttogja, mire elönt az aggodalom, hogy megint sírni fog. Nem tudom, mit mondjak erre.
- Köszönöm, Portia - felelem bizonytalanul.
Eredeti nyelven: fanfiction.net
