A pék fia - Ötödik fejezet

Egy tüzes köpeny. Ez hát Cinna és Portia nagy terve. Még azelőtt meg akarnak ölni minket, hogy egyáltalán bejutnánk a kiképzésre. Portia rám adja a fekete kezeslábast, és egy pár bakancsot, ami elég kényelmetlennek látszik, és cseppet sem praktikusnak, bár egyáltalán nem olyan nehéz benne járni, mint ahogy először gondoltam. Kimer valami ragacsot egy tégelyből, és szétkeni a hajamon. Ettől sima lesz, és úgy formázza, ahogy szerinte a legjobban néz ki. Végezetül, egy kicsi, fekete fejdíszt ültet a felzselézett hajamra.

Úgy látszik, azt tervezik Cinnával, hogy akkor lobbantják fel a mesterséges tüzet, amikor a szekéren vagyunk.

Portia és az előkészítő csapat izgatottan fecseg, amikor kimegyünk, hogy találkozzunk Katnisszel és Cinnával. Katniss az enyémhez nagyon hasonló ruhát visel, kivéve, hogy az övé valamivel nőiesebb. Gyorsan végigfuttatja rajtam a tekintetét - vagy talán inkább csak a ruhámon, nem vagyok benne biztos. De ez az egyetlen pillantás is örömmel tölt el. A sötétebb bőrű Cinna sokkal nyugodtabb, mint a legtöbb kapitóliumi, aki körülöttünk nyüzsög, és azt kívánom, bárcsak vele dolgozhatnék a mellettem álló beszédes nő helyett. Portia a szekerünk felé terelget, Cinna pedig Katnisst vezeti oda. Egymás mellett állunk a járművön, és a stylistok még mindig azon ügyködnek, hogy beállítsanak minket, és a testünket körülölelő köpenyeinket igazgatják.

A köpeny sokkal közelebb van annál, mint amit kényelmesnek éreznék, akárhogy fogadkozott is Portia, hogy a tűz nem tehet kárt bennünk, és hogy valószínűleg nem is fogunk érezni semmit. Valószínűleg. A magas hangja és a furcsa beszédstílusa messze nem vigasztaló, és azon töprengek, mi lenne a legjobb módja annak, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljak a köpenytől.

- Mit gondolsz? A tűzről? - suttogja Katniss; a szemeim a mellettem álló lányra ugranak. Nem kenték össze az arcát mindenféle sminkkel, amiért hálás vagyok, mert még mindig úgy néz ki, mint Katniss - gyönyörű.

- Letépem rólad a köpenyt, ha te is leszeded az enyémet - válaszolom összeszorított fogakon keresztül, hogy a stílustanácsadóink ne hallhassanak meg minket.
- Áll az alku - feleli, mire egy mosoly suhan át az arcomon. - Megígértük Haymitchnek, hogy pontosan követjük az utasításokat, de kizártnak tartom, hogy felmerült benne, hogy lángoló ruhában fogunk furikázni a városban.
- Különben is, hol van Haymitch? - kérdezem, észlelve a távollétét. - Nem kellene itt lennie, hogy megvédjen bennünket ezektől az őrült ötletektől?
- Ennyi alkohollal a vérében talán jobb is, hogy nincs nyílt láng közelében - mondja, és figyelembe véve a helyzetet, a megjegyzés annyira vicces, annyira oda nem illő, hogy megállíthatatlanul kitör belőlem a nevetés. És Katniss is velem nevet, és eltekintve attól a ténytől, hogy a nevetésünket feszültség árnyalja, ez egy szép pillanat, amit el akarok raktározni az emlékezetemben. Különösen Katniss nevető arcát, mert az ajkain mosoly beragyogja az egész arcát.
A vidám pillanatot hamar félbeszakítja a nyitóünnepély zenéje, ami olyan hangosan bömböl az egész Kapitóliumban, hogy lehetetlen volna nem hallani. Húsz percet kell elviselnünk a Kapitóliumiak pillantása alatt, mielőtt megérkezünk a Kiképzőközpontba, de ez alatt a húsz perc alatt kell jó benyomást keltenünk. Feltehetőleg ez a legjobb esélyünk, hogy lenyűgözzük a város gazdag polgárait; azokat, akik szponzorálhatnak minket az arénában.
Alig tudok koncentrálni a többi Kiválasztottra, de nagy a tömegben az éljenzés, különösen az Első Körzetnél, akik kétségtelenül csillognak a különféle drágakövektől. Aztán Cinna lép fel hozzánk, és észreveszem, hogy a Tizenegyedik Körzet kocsija már elindult. Egész testemben megfeszülök, ahogy meglátom a fáklyát a szemem sarkából, aztán lángra lobbantja a köpenyeinket. Katniss halkan zihál, mire majdnem letépem a hátáról a köpenyt. Még nincs perzselő hőség, a karjaim nem égnek, és a hajam sem kapott lángra, csak bizserget egy kicsit.
Cinna megkönnyebbülten sóhajt, és megenged magának egy mosolyt.
- Működik - mondja boldogan. Nem tudom, hogy érezzek azzal kapcsolatban, hogy korábban voltak kétségei. Megfogja Katniss állát, és picit megemeli az arcát, mire akaratlanul is féltékeny remegés fut végig rajtam. - Ne feledjétek, fel a fejjel! Mosolyogjatok. Akkor imádni fognak benneteket! - Azt hiszem, az utolsó rész inkább Katnissre igaz, mint rám, és észreveszem, milyen keserűen hangzom, még saját magamnak is. Mi a fene van velem?
Cinna leugrik a szekérről, de még visszafordul, mielőtt elmenne, és kiabál nekünk valamit, amit a zene miatt nem hallunk, és közben erősen mutogat. Mit akarhat? Aztán rájövök, hogy a kezünkre mutogat, de... Úgy érti, ahogy gondolom? Aztán Katniss megkérdezi, és rám néz; a tekintete hosszabb ideig időzik az arcomon, mint általában. Ebben a pillanatban nézek rá. A műlángok beragyogják az arcát, és még szebbnek mutatják, mint amilyen korábban volt. Katniss, a lány, aki lángra lobbant.

- Szerintem azt mondja, hogy fogjuk meg egymás kezét - mondom neki, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Cinna ezt akarta - de az nem kétséges, hogy én akarom, úgyhogy megfogom a kezét, és mindketten Cinnára nézünk. Lelkesen bólint, és feltartja a hüvelykujjait, aztán elindulunk a város felé.

A közönség kezdetben aggódik, amíg rá nem jönnek, hogy a tűz a show része, aztán megvadulnak, és a körzetünk nevét kezdik skandálni.

Hirtelen tudatára ébredek, hogy az összes szem a Tizenkettedik Körzet szekerére szegeződik. Katniss szorítása erősödik a kezemen, de nem bánom, mert úgy érzem, összezúzom a kezét nagy igyekezetemben, hogy egyensúlyban tartsam magam. Mindenhol hatalmas kivetítők vannak, így szembesülhetek vele, milyennek látnak minket a Kapitóliumban: a lángok szinte kísértetiesen világítják meg az arcunkat, és szinte olyan, mintha lángcsóvát húznánk magunk után. Be kell ismernem, hogy nagyon jól nézünk ki; sokkal vonzóbbak vagyunk, mint valaha - mégis, valahogy még mindig önmagunk vagyunk. Nem tudom elszakítani a tekintetem Katniss képétől a kivetítőkön.

Észreveszem, hogy közömbös az arcom, ezért magamra erőltetem a legkáprázatosabb mosolyomat, és Katniss is így tesz. Felemeljük a fejünket és a tömegre mosolygunk, minden irányba integetünk, és úgy látszik, imádnak minket. Magával ragadó ez a sok mosoly és üdvözlés; színes virágok áradatában fürdetnek minket, és feltűnik, hogy már nem a körzetünket éljenzik, hanem a mi nevünket kiabálják. Ez lélegzetelállító. A kényszeredett mosoly valódi vigyorrá változik, ahogy lelkesen integetek a szabad kezemmel, míg a másikkal még mindig Katnissbe kapaszkodom.

Amikor megérkezünk a Köröndre, észreveszem, hogy Katniss lenéz, és érzem, hogy elkezdi elengedni a kezem, amitől kissé pánikba esem; úgy érzem, a keze az egyetlen, ami megtart.

- Ne engedj el! - mondom, szürke szemébe nézve. - Kérlek! Még a végén kiesem ebből az izéből.

- Jól van - ért egyet, nagy megkönnyebbülésemre.

A szekerek megállnak a Köröndön, és a zene véget ér, hogy Snow elnök a hagyományokhoz híven köszönthessen minket az Éhezők Viadalán, de rövid idő múlva a járművek újra mozgásba lendülnek.

Végre megérkezünk a Kiképzőközpontba, azonban nincs sok időnk kifújni magunkat, mert az előkészítő csapatok máris ránk vetik magukat.

Eredeti nyelven: fanfiction.net

A pék fia - Negyedik fejezet

Ahogy a vonat besiklik az alagútba, a világ sötétségbe borul - ez azt jelenti, hogy a Kapitóliumot körülvevő hegyek alatt haladunk. A vonaton vannak lámpák, így nem ejt minket rabul a teljes sötétség. Katniss és én  csendben vagyunk. Épp amikor eldöntöm, hogy megdicsérem a találatát a késsel, érezzük, hogy a vonat lassítani kezd, és erős fény árasztja el az étkezőt.

Hunyorítanom kell a hirtelen támadt világosságban, a lábaim pedig a saját akaratukat követik. Az ablakhoz rohanok, hogy szemügyre vegyem a várost, amit korábban csak a tévében láttam; a várost, ami mindig olyan hatalmasnak és élénknek látszott. Nem okoz csalódást. Némán csodálom az elénk táruló látványt. A Kapitólium gyönyörű; mindenütt színek vannak - minden épületen, a város lakóin, az autókon, amelyek az utcákon hajtanak. Néhányan mutogatni kezdenek a vonatra - nyilván rájöttek, hogy a Kiválasztottakat szállító vonatok egyike.

Végignézek a legkülönfélébb színekben pompázó, ismeretlen arcokon; minden bizonnyal vannak közöttük néhányan, akik talán segíthetik a túlélésünket az arénában, ha le tudjuk nyűgözni őket. Katniss elhátrál, mély megvetéssel az arcán, de én az ablaknál maradok, integetek és mosolygok a Kapitóliumiaknak. Ha támogatókat szereznénk, Katniss nagyobb eséllyel sétálhatna ki az arénából élve. Csak akkor lépek el az ablakból, amikor a tömeg eltűnik, és megállunk az állomáson.

Katniss engem bámul, és nem kétséges, hogy egész idő alatt nézett.

- Ki tudja? Talán akad köztük néhány gazdagabb fazon - vonom meg a vállam. Az lesz a legjobb, ha ő nem szerez tudomást arról, hogy a Viadal során az elsődleges célom az ő védelmezése és életben tartása lesz. Katniss olyan lány, aki úgy gondolja, nincs szüksége segítségre.

A következő néhány pillanat homályos foltként suhan el, ahogy leterelnek minket a vonatról, és bekísérnek az egyik élénk színekkel tarkított épületbe. Katnisst és engem két külön szobába vezetnek, ahol először találkozunk a stílustanácsadóinkkal. Egy emberre számítok, ehelyett azonban hirtelen hárman is szorgoskodni kezdenek körülöttem, és annyi információval árasztanak el, hogy még a nevüket sem sikerül elcsípnem. Nagyon gyorsan beszélnek, furcsán magas hanghordozásban. Hirtelen levetkőztetnek, és a testemet bökdösik. Alsónadrágban ácsorgok, amíg megvitatják a tennivalókat, említést téve a hajamról és a bőrömről, és... nos, nem igazán értem a pontos részleteket.

- Jól van, vedd azt le!

Felkapom a fejem, és próbálok rájönni, mire értették. Hozzám beszélnek? Dehát nincs rajtam más, csak a... ó, anyám. Várakozóan néznek rám, és rá kell ébrednem, hogy abszolút semmi esélyem arra, hogy kibújjak a feladat alól. Így hát ledobom a fehérneműt, s a kezeim azonnal eltakarják az ágyékomat a mustráló tekintetek elől. 

- Nagyszerű! Le kell feküdnöd arra az asztalara, hogy munkához láthassunk - vigyorog rám egyikük, és fejével a fém berendezési tárgy felé int, amit korábban sima asztalnak gondoltam, de most már világos, hogy valami olyasmi, amire rá kell feküdnöm. Úgy határozok, az a legjobb, ha csak csinálom, amit mondanak, és hagyom, hogy tegyék, amit tenniük kell, bármi is az.

Ez az elhatározás addig tart, amíg el nem kezdik letépkedni a szőrt az egész testemről. Megfeszítem az állkapcsomat, és próbálok nem felszisszenni a fájdalomtól, amikor felemelik a kezemet, hogy a hónaljamat is szőrtelenítsék. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor leengedik a karomat, azt gondolva, hogy végeztek, de aztán a mellkasomat veszik kezelésbe. Azután lejjebb mennek, és minden lelki erőmre szükségem van, hogy ne takargassam magam, amikor ott is szőrtelenítenek. Ennek az előkészítő csapatnak elképzelése sincs a privát szféráról, de eszembe jutnak Haymitch szavai a vonatról - "Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek" - szóval nem ellenkezem. Amikor az utolsó szőrszálat is eltávolították, valami furcsa szagú krémet dörzsölnek a bőrömbe, ami éget egy kicsit. Ez után még egy adag krémet kennek szét rajtam, ami megnyugtatja a bőrömet.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre végeznek, és engednek felkelni, majd bejelentik, hogy most már készen állok a stylistommal való találkozásra. A köntösre nézek, amit előkészítettek, de van egy olyan érzésem, hogy nincs sok értelme felvenni, mivel a stílustanácsadó is meg akar majd nézni és bökdösni mindenhol. Nem bírom megállni, hogy azon gondolkozzak: vajon a többi kiválasztott is ugyanilyen kényelmetlenül érzi magát? Ez oda vezet, hogy azon kapom magam, Katnisszen tűnődöm. Az ő testéről vajon mennyi szőrt szedtek le? De már a teste gondolatától is elpirulok.

Az ment meg a kínos helyzettől, amibe én kevertem magam, hogy egy nő ront be a szobába, és egyenesen hozzám sétál. Vizslató tekintete követi a testem minden vonalát.  Lassan lépdel, én pedig a mennyezetre bámulok, mintha ezzel elkerülhetném a megpróbáltatást, hogy ez a nő a testemet kritizálja.

- Szép. Egyszerűen szép - motyogja, amitől az az érzésem támad, hogy a kelleténél egy fokkal jobban élvezi a helyzetet.

Zavartan köhécselek, mire tekintete végre az arcomra ugrik, és egy mosoly villanyozza fel az arcát.

- Peeta Mellark! Üdvözöllek! Portia vagyok, a stylistod. Ó, felveheted a köntöst. Készen vagyunk az előkészítő résszel, most már csak a hajad van hátra, mielőtt belebújhatsz a jelmezbe.

- És... mi is ez a jelmez pontosan? - ráncolom a homlokom. A lehető legborzalmasabb és legaggasztóbb lehetőségek futnak át az agyamon. A bányászat nem igazán ad lehetőséget a lélegzetelállító ötleteknek. Egy újabb ok, hogy a korábbi Kiválasztottak miért nem tudtak szponzorokat szerezni.

- Nos, ahelyett, hogy a bányászat egészére koncentrálnánk, inkább csak a szénre fektetjük a hangsúlyt. Szóval, áruld el, Peeta: mit gondolsz a tűzről? - mosolyog rám, roppant gyanúsan.

Csak a kemencékben lobogó hatalmas tűzre tudok gondolni; az ott lobogó lángokra, amelyek a kemence falait nyaldossák, és a szinte elviselhetetlen hőségre, ami árad belőlük, amikor kinyitjuk a kemencék ajtaját.

Ez a nő az öltöztetésemért felelős, akkor meg mi a fenéért kérdez a tűzről?

Eredeti nyelven: fanfiction.net

A pék fia - Harmadik fejezet

Csak állok ott és nézem, ahogy Haymitch megpróbál feltápászkodni, majd visszazuhan a saját mocskába. Effie szavai visszhangoznak a fejemben, és lassan rájövök, hogy igazat beszélt: nincs sok esélyünk a túlélésre Haymitch segítsége nélkül. Katnissra nézek, és ahogy találkozik a tekintetünk, nyilvánvalóvá válik, hogy ő is ugyanerre a következtetésre jutott. Figyelmen kívül hagyom a gyomromban kergetőző pillangókat; fontosabb dolog is akad annál, mint hogy elolvadjak egyetlen pillantásától.

Mindketten odalépünk Haymitchhez, hogy felsegítsük, és úgy tűnik, egy ember sokkal nehezebb, mint egy zsák liszt. Haymitch mond valamit, de nem töröm magam azzal, hogy odafigyeljek rá. Ezután megpróbálja megtörölni az orrát, de csak annyit ér el, hogy szétkeni a hányást az arcán. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy lent tartsam a vacsorát, amit nemrég fogyasztottam el.

- Jöjjön, visszakísérjük a fülkéjébe - mondom összeszorított foggal. - Kicsit rendbe tesszük magát.

Nem hiszem, hogy meghallotta, teljesen elveszett a részeg kábulatban. Katniss-szel többnyire mi vonszoljuk a fülkéjébe, betuszkoljuk a kádba, és megnyitjuk a csapot. A víz zubogni kezd, de Haymitch még csak meg sem mozdul. Katnissra pillantok a szemem sarkából, aki látszólag nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Rendben van, innentől már átveszem.- nyugtatom meg. Az arcáról leolvasható a megkönnyebbülés.

- Jól van. Hozhatok segítséget, ha gondolod - ajánlja fel, és tudom, hogy csak arra vágyik, hogy eltűnhessen innen. Megrázom a fejem.

- Nem. Nem akarom, hogy idejöjjenek - döntöm el. Valamiért betolakodónak érezném őket. Haymitch talán egy részeg disznó, de a mi Körzetünkből való részeg disznó. Katniss bólint, és magamra hagy a rendkívül mókás feladattal, hogy vetkőztessem le és fürdessem meg Haymitchet. A ruháit a sarokba hajítom; majd kimossa valaki.

A lehető legjobban lecsutakolom, anélkül, hogy túl közel hajolnék, elvégre az én gyomrom tűrőképességének is van határa. Az alsógatyáját rajta hagyom, mivel azt nem mocskolta össze a hányadék, bár már átázott.

- Gyerünk, Haymitch! Szedje össze magát! - nyögöm, és a hóna alá nyúlok, hogy kirángassam a kádból, és kivonszoljam a kis hálószobába. Eltart  egy darabig, de sikerül eljuttatni az ágyáig. Motyog valamit az orra alatt, ami horkolásba csap át, amikor elvágódik az ágyon. Ahelyett, hogy beljebb tolnám, az ágy széléhez igazítom a fejét, hogy ne hányhassa megint össze magát.

Kimerült vagyok, amikor elhagyom a szobáját, és a saját fülkémbe megyek. Nem tudom megállni, hogy ne torpanjak meg Katniss szobájának ajtajában. Már majdnem bekopogok, de aztán megálljt parancsolok magamnak. Sóhajtok, és inkább csak a tenyeremet simítom az ajtóra, jóéjszakát suttogva a fának, mielőtt tovább indulok. Alsónadrágra evetkőzöm, és az ágyra hanyatlok, még arra sem veszem a fáradságot, hogy betakarózzak. A fejem alá teszem a kezeimet, összekulcsolom az ujjaimat, és a plafont bámulom.

Azon gondolkodom, mi lehet otthon. A családom otthon ül, bezárkózva, és a kis tévénket nézi? Aztán szöget üt a fejemben az a bosszantó gondolat, hogy anyám biztosan inkább nyitva akarja tartani a pékséget, hogy ne essen ki a bevétel, és ne menjen kárba a ma reggeli munkánk. Nem tudok túlságosan haragudni rá, elvégre az üzletnek jól kell mennie, hogy négyen megélhessenek belőle. Tudom, hogy Katnissnek nincsenek ilyen kétségei: világos, hogy az anyja és Prim szomorúan ül a házukban - és valószínűleg Gale is ott van velük.

A gondolataim arra terelődnek, hogy milyen küzdelmek várnak Katnissre és rám: bedugnak minket egy arénába, hogy huszonkét másik kiválasztott ellen harcoljunk, akik közül néhányan egész életükben erre edzettek. Azon tűnődöm, milyen lenne, ha bekövetkezne az elképzelhetetlen - ha megnyerném a Viadalt, és újra a vonaton találnám magam, útban hazafelé.

Alvás. Aludnom kell, és nem szabad hagynom, hogy elragadjon az otthon gondolata, és az, hogy a szeretteim vajon mit csinálnak vagy nem csinálnak. Megütögetem a párnám, hogy kényelmesebb legyen, és behunyom a szemeimet.

Elalhattam, mert arra eszmélek, hogy valaki kopog az ajtómon, és egy harsány hang szűrődik be a fülkémbe.

– Fel, fel, fel! Nagy, nagy, nagy nap ez a mai!

Effie nem marad, be sem jön a szobámba, csak továbbáll. Biztosan most megy felébreszteni Katnisst is. Felnyögök, és a fejemre húzom a párnám, hogy kizárjam a világot, és az előttem álló napot. Nem akarom ezt a nagy, nagy, nagy napot. Egy pékségben töltött napot akarok, segíteni az apámnak a sütikkel, és zsákokat cipelni. Megfordulok, hogy felkeljek, de álmomban nagyon sokat forgolódhattam, mert a mozdulattól a padlón találom magam. Felkelek a földről, és lustán felhúzom azt a nadrágot, amit előző nap viseltem, kikapok a szekrényből egy sima, fehér pólót, és áthúzom a fejemen, majd végigfuttatom az ujjaimat összekócolódott hajamon.

Az étkező felé indulok, ahol már ott ül Haymitch és Effie; Effie már most idegesnek látszik, Haymitch pedig másnaposnak.

- Á, jó reggelt, fiam! - szól Haymitch mogorván; küzdenie kell, hogy rám tudjon fókuszálni az étkezőn keresztül. Effie int, hogy foglaljak helyet. Azt hiszem, leginkább megkönnyebbült, hogy van még rajta kívül valaki a helyiségben - Haymitchtól eltekintve. Amint leülök, valaki felszolgálja nekem a reggelit; azonnal a zsemléért nyúlok, és az arcom elé tartom. Nem olyan friss az illata, mint annak, amit apám süt reggelente, ám még így is az otthonomra emlékeztet. Haymitch mond valamit, ami Effie-nek nem tetszik, de nem figyeltem, mit. Akármi is volt, Effie az orra alatt motyog miatta, és nem tehetek róla, megsajnálom. Katniss ekkor sétál be a szobába.

Elszakadok a zsemlétől, hogy beigyam a látványát. Némi fáradtság lengi körbe, de még így is kecsesen sétál az asztalhoz; minden mozdulatában ott van a Vadász. Velem szemben ül le, de alig vesz tudomást róla, hogy én is ott vagyok, ahogy oly sok éven át, mióta először felfigyeltem rá. Észreveszem, hogy az italokat fürkészi kíváncsian, főleg egy bögre forró csokit - valami olyasmit, ami ritka luxus volt odahaza a bátyáimnak és nekem. Aztán leesik, hogy Katniss valószínűleg soha nem kóstolt még ilyet, ahogy bárki más sem, aki a Peremen él.

- Forró csokinak hívják - szólalok meg, azon gondolkodva, mi mást mondhatnék még. - Egész jó - fejezem be végül, majd felkapom a saját bögrémet, és belekortyolok. A csészébe rejtem a mosolyom, nézve Katnisst, ahogy először kóstolja meg az édességet. A szemöldöke megemelkedik a meglepetéstől, és kortyol belőle még egyet. Megesküdnék rá, hogy az italtól kissé ellazul az arca.

Válogatni kezdek az előttem elterülő gazdag kínálatból, de vigyázok, mert nem akarok rosszul lenni, mint előző este - különösen azért, mert néhány óra múlva szembe kell néznem az egész Kapitóliummal. Katniss lecsap a kínálatra, és annyit eszik, amennyit csak bír, Haymitch elővesz egy laposüveget, hogy felturbózza a dzsúszt, Effie annyi ételt szed össze, amennyit megfelelőnek gondol, én pedig zsemledarabokat mártogatok a forró csokiba. Apám soha nem ivott forró csokit zsemle nélkül, és mi is felvettük ezt a szokást a bátyáimmal. Így is finom.

- Szóval maga fog nekünk tanácsot adni? - mondja Katniss Haymitchnek. Ráemelem a tekintetem.

- Mindjárt adok is egyet: maradj életben! - válaszolja Haymitch utálatos nevetéssel, amitől csikorgatni kezdem a fogaimat. Összenézünk Katnisszel, mielőtt újra Haymitchra fordítjuk a tekintetünket.

- Ez marha vicces - mondom színtelen hangon, megpróbálva visszatartani az iszákos elleni haragom. De kudarcot vallok. Nem úgy tűnik, hogy megértené, az ő alkoholos mámora fog kinyírni minket; miatta fog Katniss meghalni. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy a düh kicsússzon az irányításom alól, és hirtelen kiütöm a kezéből a poharat, ami a padlón csattan, és akármit is ivott, az szétterül a földön. - De valahogy nincs kedvem röhögni - teszem hozzá, szinte sziszegve.

Rövid csend áll be, aztán egy ököl csapódik az arcomba. Igazából még soha nem húztak be nekem; a legdurvább, amiben részem volt, egy kis testvéri bunyó volt a pékség hátuljában, esetleg egy kis birkózás a suliban, ami hamar véget ért. Haymitch öklének erejétől hátrazuhanok, és elterülök a padlón. Kínos. Valami puffan az asztalon, és ahogy felállok, látom, hogy Katniss kése volt az.  Megakadályozta, hogy Haymitch egy újabb pohárért nyúljon.

Úgy tűnik, mintha Haymitch először nézne meg magának minket, mióta Kiválasztottak lettünk.

- Nos, mit akartok? Csak nem sikerült idén két harcost kisorsolni? - kérdezi. Belemarkolok az egyik tálba, és az államhoz emelem a jeget. - Ne - mondja Haymitch, elhúzva a jeget az arcomtól. - Hadd lássák az ütés nyomát. A nézők azt hiszik majd, hogy már azelőtt összeverekedtél valakivel, hogy beraktak volna az arénába.

- Ez szabályellenes - ráncolom a homlokom, míg azt fontolgatom, hogy figyelmen kívül hagyom az utasítását, és lehűtöm az államat, mivel baromira fáj.

- Csak ha rajtakapnak. Az ütésnyomból tudni fogják, hogy verekedtél, ráadásul még el sem kaptak.

Tisztában vagyok vele, hogy ez jó stratégia, és talán azt is semlegesítheti, hogy a vasútállomáson az egész Kapitólium láthatta, hogy sírtam. Amíg mérlegelek, Haymitch a dobóképességeiről kérdezi Katnisst. Mindketten figyelmesen nézzük, ahogy a lány felveszi a kést, és átdobja a termen - a penge két panel közötti résben áll meg a falban. Lenyűgöző.

- Álljatok oda! - rendel minket a szoba közepére. Félszegen állunk, ő pedig körülöttünk köröz, és magában a stílustanácsadókról motyog.

- Rendben van, kössünk üzletet - sóhajt, hogy felhívja a figyelmünket. - Ti nem szóltok bele, hogy mikor iszom, én pedig elég józan maradok ahhoz, hogy segíteni tudjak nektek. De akkor pontosan azt kell tennetek, amit mondok.

Valószínűleg ez a legjobb ajánlat, amit remélhetünk Haymitchtól, de már jobban állunk, mint néhány perccel korábban, amikor még az volt a terve, hogy kómába issza magát. Ki tudja, talán össze tudja szedni magát annyira, hogy nyújthasson nekünk némi segítséget az arénában.

- Remek - egyezem bele. Katniss az arénáról kezdi kérdezgetni, és arról, hogy mit kellene csinálnunk, de félbeszakítja. Helyette inkább a stylistokról beszél, és hogy mindent meg kell tennünk, amit csak kérnek tőlünk, a legkisebb ellenállás nélkül.

- Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek - nyomatékosítja, majd elhagyja a kocsit, a piásüvege társaságában.

Eredeti nyelven: fanfiction.net

A pék fia - Második fejezet

Gareth és Lukail velem szemben állnak, és látszólag ugyanolyan kínosan érzik magukat, mint én. Mindkettejük arckifejezése zárt, és látszik, hogy lázasan kutatnak az agyukban az után, hogy mit mondjanak. Végül én szólalok meg; kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe jut.

- Egyikőtöknek újra el kell kezdenie korán kelni, és segíteni apának. Ő már nem tudja cipelni azokat a zsákokat.

Mindketten bólintanak, még mindig komolyan.

- Segíteni fogunk, ne aggódj - mosolyog rám gyengéden Gareth, némi szomorúsággal a szemében.

- Te csak... vigyázz magadra ott, ahová kerülsz - fejezi be Lukail. Gombóc formálódik a torkomban, de nem vagyok hajlandó sírni, még akkor sem, amikor mindkét bátyám odalép hozzám, hogy megöleljen. Bizonyára tudják, hogy nem jövök haza hozzájuk, hiszen egyikük sem említi a hazatérésemet, nem mondanak semmilyen biztató közhelyet. Csak vigyázzak magamra. Egy percnek sem tűnik, mielőtt megjelennek az ajtóban a Békeőrök, és közlik, hogy lejárt az időnk. Csendben hagyják el a szobát, én pedig leülök a fotelbe, és megpróbálom összeszedni magam, mert nem akarok gyenge fiúnak, könnyű prédának látszani.

Anyám a következő látogatóm, kemény arckifejezésével és száraz szemeivel. Elég kínos a pillanat, ahogy állunk, és a másikra meredünk. Nem tudom, hogy megöleljem-e az anyámat, vagy ne - egyszerűen nincs meg az az érzés.

- Talán a Tizenkettedik Körzetnek végre lesz egy győztese.

Meglepetten nézek fel anyámra, azon tűnődve, hogy vajon tényleg ilyen sok reménye van-e bennem. De természetesen nincs. Leesik, mit mondott: én nem fogom megnyerni a Viadalt, de van egy erős kiválasztottunk, akinek talán sikerülhet.

- Ez a lány igazi túlélő - fejezi be, mintha meg akarná erősíteni a gondolatomat. Nem mondok semmit, mert mit is mondhatnék? Összeszorítom az ajkaimat, mert ha kinyitnám őket, hogy mondjak valamit, valószínűleg sírnék, és ha van valaki, aki előtt ebben a pillanatban nem akarok sírni, az a saját anyám.

Nem is fárad azzal, hogy megvárja a Békeőröket, csak kurtán elbúcsúzik, és amikor nem felelek, elfordul és kimegy. Amikor egyedül maradok, megengedem magamnak, hogy kiszökjön a számon a fájdalom zihálása, és könnyek formálódjanak a szemem alján, míg össze nem zárom őket, és megacélozom magam, hogy egyenesen álljak, és megállítsam a könnyeket. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyul, amikor az apám lép be a szobába, remegő ajkakkal és csillogó szemekkel. Ez az a pillanat, amikor felhagyok a hősködéssel, és hagyom, hogy könnyek lepjék el a szemeimet. Csak állunk, és szorosan öleljük egymást.

- Vigyázz magadra, fiam! - mondja remegő hangon, és fogalmam sincs, hogyan reagáljak.

- Mit csináljak, apa? - motyogom a vállába, mielőtt elhúzódunk egymástól, hogy komoly arccal a szemembe nézhessen.

- Tedd, amit tenned kell, rendben?

Mindenttudón nézünk egymásra, nem kétséges, hogy ugyanarra gondolunk. Védd meg, ha muszáj.

Azt hiszem, apám tudja, hogy nem leszek képes nézni, hogy Katniss odavész az arénában; hogy meg fogok tenni mindent, amit csak tudok, hogy biztonságban tudjam őt, hogy segítsek neki győzni. Hirtelen egy Békeőr  terem a szobában, és elrángatja tőlem az apámat. Sír, és azt mondja, szeret engem, és én is csak sírok. A következő néhány pillanatban egyedül vagyok, amit arra használok, hogy dühösen törölgetem a szemeimet a bátyáim kinőtt ingébe. Ennél többet nem tehetek, hogy elrejtsem a sírás nyomait.

Autóval megyünk a vasútállomásra, amit elözönlöttek a tévések, akik ránk irányítják a kameráikat, ahogy a vonathoz sétálunk. Úgy döntök, nem nézek a falakon lévő nagy kivetítőkre, mert nem akarom látni az arcom. De azért vetek egy gyors pillantást Katnissra és a kifejezéstelen tekintetére; szórakoztató, hogy látszólag untatják a kamerák.

Megállunk a vonat ajtajában, hogy a kamerák felvehessék a képsorokat azoknak, akik a Kapitóliumban ücsörögnek. Ez egy örökkévalóságnak tűnik, de utána beljebb mehetünk a magányt nyújtó vonatba, ahol végre távol kerülünk a kíváncsi kameráktól.

A vonat sebessége meglep, és kicsit megingok; egy közeli asztalba kell támaszkodnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Haymitch megmutatja a szobámat, de nem tölt velem sok időt, mielőtt azt motyogja, hogy visszamegy a saját fülkéjébe és szundít egyet. A szoba lenyűgöz, még fürdőszoba is van, hideg és meleg vízzel. Ledobom a ruháimat, amit viseltem, és beállok a zuhany alá. Még nem tapasztaltam ilyet, csodálatos érzés, és a forró víz alatt maradok, amíg egy kopogás az ajtómon vacsorázni nem hív.

Keresgélni kezdek a szekrényben, ami tele van szép, tiszta ruhákkal. Egy sötétkék inget és egy fekete nadrágot választok, aztán kimegyek az üres ebédlőbe. Leülök az asztalhoz, és míg várom, hogy a többiek csatlakozzanak hozzám, dobolok az ujjaimmal a faasztalon. Kis idő múltán az ajtó kinyílik, és Effie tűnik fel. Haymitch távollétéről érdeklődik, és biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbül, amikor elmondom neki, hogy aludni ment.

Aztán Katniss is megérkezik. Az arca rózsaszín, a bőre makulátlan; biztosan ő is fürdött. Még jobban néz ki így, hogy nincsenek a bőrén az erdő nyomai, és a haját abban a fonatban hagyta, amit oly sokszor látunk.

Úgy tűnik, Effie-vel még arra sincs idejük, hogy asztalhoz üljenek, mielőtt meghozzák az ételt, amiből olyan sok van, hogy nem tudok megállni némi szitkozódást.

- Legalább ti ketten tudtok viselkedni - mondja Effie, és azzal folytatja, hogy az előző évi kiválasztottaknak nem volt túl jó modora. Próbálok visszaemlékezni rájuk, de csak annyit tudok felidézni, hogy a Peremről származtak, és nem húzták sokáig az arénában. Tudom, hogy a megjegyzés irritálja Katnisst, és vissza kell tartanom a nevetést, amikor leteszi az evőeszközöket, és kézzel folytatja az evést. Amikor a vacsorának vége, rosszul vagyok - túl sok volt a csábítás a gyomromnak. Az étel sokkal gazdagabb annál, amihez hozzászoktam, és úgy tűnik, a szervezetemnek akad egy kis gondja azzal, hogy megeméssze mindazt, amit magamba tömtem.

Effie egy másik fülkébe vezet minket, és leültet, hogy megnézzük az aratások összefoglalóját. Az összeset élőben közvetítették a nap során, így azok, akik otthon ülnek a tévé előtt a Kapitóliumban, úgy érezhetik, mintha ott lennének mindenhol. De fogalmuk sem lehet róla. Nekik nem kell részt venniük egyik aratáson sem, elképzelésük sincs, milyen a légkör. Soha nem foghatják fel anélkül, hogy személyesen ott legyenek. Katniss és én csendben ülünk, amíg nézzük a Körzetek aratásait. Csak az első néhány Körzetben akadnak olyanok, akik előlépnek önkéntesnek, és én minden arcot az emlékezetembe vések. A számra szorítom a kezem, amikor a Tizenegyedik Körzethez érünk, és egy kicsi, tizenkét éves lányt hívnak ki. Itt nincs egy Katniss, hogy elfoglalja a helyét, és az egész Körzet csendbe burkolózik, amikor megkérdezik, van-e önkéntes. Aztán a Tizenkettedik Körzet következik a képernyőn, és a nagy izgalom Katniss jelentkezése miatt, a zavarodottság a tömeg hallgatása miatt, és a szórakozás Haymitch részeg akciója miatt.

Effie Haymitch magánszámára panaszkodik, amitől hirtelen nevetni támad kedvem. Annyira furcsának találom ezt a nőt, és azt, hogy az a legnagyobb gondja, hogy a Kiválasztottak milyen benyomást tesznek. Nem is aggódik amiatt a sok élet miatt, ami veszendőbe megy.

- Be volt rúgva - vonok vállat további magyarázat nélkül. - Minden évben leissza magát.

- Mindennap - teszi hozzá Katniss, még egy kis mosoly is megjelenik az ajkain.

- Igen - sziszegi Effie, és hirtelen nagyon dühösnek hangzik. - Furcsa, hogy ilyen remekül szórakoztok ezen. Hiszen a viadal ideje alatt a mentorotok lesz a biztosítókötél, amely összeköt benneteket a külvilággal. Tőle kaphattok tanácsot, ő tartja a kapcsolatot a támogatóitokkal és ő szabja meg, hogy milyen ajándékokat kaphattok. Könnyen előfordulhat, hogy Haymitch döntésein múlik az életetek. Vagy a halálotok!

Mintegy végszóra, Haymitch botladozik be a fülkébe, és a vacsoráról magyaráz valamit, összeakadó nyelvvel. Hirtelen kidobja a taccsot a szőnyegre, majd elterül a mocsokban, amit csinált.

- Most nevessetek! - visítja Effie, ahogy kimenekül a szobából, elkerülve a hányástócsát.

Eredeti nyelven: fanfiction.net