A pék fia - Második fejezet

Gareth és Lukail velem szemben állnak, és látszólag ugyanolyan kínosan érzik magukat, mint én. Mindkettejük arckifejezése zárt, és látszik, hogy lázasan kutatnak az agyukban az után, hogy mit mondjanak. Végül én szólalok meg; kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe jut.

- Egyikőtöknek újra el kell kezdenie korán kelni, és segíteni apának. Ő már nem tudja cipelni azokat a zsákokat.

Mindketten bólintanak, még mindig komolyan.

- Segíteni fogunk, ne aggódj - mosolyog rám gyengéden Gareth, némi szomorúsággal a szemében.

- Te csak... vigyázz magadra ott, ahová kerülsz - fejezi be Lukail. Gombóc formálódik a torkomban, de nem vagyok hajlandó sírni, még akkor sem, amikor mindkét bátyám odalép hozzám, hogy megöleljen. Bizonyára tudják, hogy nem jövök haza hozzájuk, hiszen egyikük sem említi a hazatérésemet, nem mondanak semmilyen biztató közhelyet. Csak vigyázzak magamra. Egy percnek sem tűnik, mielőtt megjelennek az ajtóban a Békeőrök, és közlik, hogy lejárt az időnk. Csendben hagyják el a szobát, én pedig leülök a fotelbe, és megpróbálom összeszedni magam, mert nem akarok gyenge fiúnak, könnyű prédának látszani.

Anyám a következő látogatóm, kemény arckifejezésével és száraz szemeivel. Elég kínos a pillanat, ahogy állunk, és a másikra meredünk. Nem tudom, hogy megöleljem-e az anyámat, vagy ne - egyszerűen nincs meg az az érzés.

- Talán a Tizenkettedik Körzetnek végre lesz egy győztese.

Meglepetten nézek fel anyámra, azon tűnődve, hogy vajon tényleg ilyen sok reménye van-e bennem. De természetesen nincs. Leesik, mit mondott: én nem fogom megnyerni a Viadalt, de van egy erős kiválasztottunk, akinek talán sikerülhet.

- Ez a lány igazi túlélő - fejezi be, mintha meg akarná erősíteni a gondolatomat. Nem mondok semmit, mert mit is mondhatnék? Összeszorítom az ajkaimat, mert ha kinyitnám őket, hogy mondjak valamit, valószínűleg sírnék, és ha van valaki, aki előtt ebben a pillanatban nem akarok sírni, az a saját anyám.

Nem is fárad azzal, hogy megvárja a Békeőröket, csak kurtán elbúcsúzik, és amikor nem felelek, elfordul és kimegy. Amikor egyedül maradok, megengedem magamnak, hogy kiszökjön a számon a fájdalom zihálása, és könnyek formálódjanak a szemem alján, míg össze nem zárom őket, és megacélozom magam, hogy egyenesen álljak, és megállítsam a könnyeket. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyul, amikor az apám lép be a szobába, remegő ajkakkal és csillogó szemekkel. Ez az a pillanat, amikor felhagyok a hősködéssel, és hagyom, hogy könnyek lepjék el a szemeimet. Csak állunk, és szorosan öleljük egymást.

- Vigyázz magadra, fiam! - mondja remegő hangon, és fogalmam sincs, hogyan reagáljak.

- Mit csináljak, apa? - motyogom a vállába, mielőtt elhúzódunk egymástól, hogy komoly arccal a szemembe nézhessen.

- Tedd, amit tenned kell, rendben?

Mindenttudón nézünk egymásra, nem kétséges, hogy ugyanarra gondolunk. Védd meg, ha muszáj.

Azt hiszem, apám tudja, hogy nem leszek képes nézni, hogy Katniss odavész az arénában; hogy meg fogok tenni mindent, amit csak tudok, hogy biztonságban tudjam őt, hogy segítsek neki győzni. Hirtelen egy Békeőr  terem a szobában, és elrángatja tőlem az apámat. Sír, és azt mondja, szeret engem, és én is csak sírok. A következő néhány pillanatban egyedül vagyok, amit arra használok, hogy dühösen törölgetem a szemeimet a bátyáim kinőtt ingébe. Ennél többet nem tehetek, hogy elrejtsem a sírás nyomait.

Autóval megyünk a vasútállomásra, amit elözönlöttek a tévések, akik ránk irányítják a kameráikat, ahogy a vonathoz sétálunk. Úgy döntök, nem nézek a falakon lévő nagy kivetítőkre, mert nem akarom látni az arcom. De azért vetek egy gyors pillantást Katnissra és a kifejezéstelen tekintetére; szórakoztató, hogy látszólag untatják a kamerák.

Megállunk a vonat ajtajában, hogy a kamerák felvehessék a képsorokat azoknak, akik a Kapitóliumban ücsörögnek. Ez egy örökkévalóságnak tűnik, de utána beljebb mehetünk a magányt nyújtó vonatba, ahol végre távol kerülünk a kíváncsi kameráktól.

A vonat sebessége meglep, és kicsit megingok; egy közeli asztalba kell támaszkodnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Haymitch megmutatja a szobámat, de nem tölt velem sok időt, mielőtt azt motyogja, hogy visszamegy a saját fülkéjébe és szundít egyet. A szoba lenyűgöz, még fürdőszoba is van, hideg és meleg vízzel. Ledobom a ruháimat, amit viseltem, és beállok a zuhany alá. Még nem tapasztaltam ilyet, csodálatos érzés, és a forró víz alatt maradok, amíg egy kopogás az ajtómon vacsorázni nem hív.

Keresgélni kezdek a szekrényben, ami tele van szép, tiszta ruhákkal. Egy sötétkék inget és egy fekete nadrágot választok, aztán kimegyek az üres ebédlőbe. Leülök az asztalhoz, és míg várom, hogy a többiek csatlakozzanak hozzám, dobolok az ujjaimmal a faasztalon. Kis idő múltán az ajtó kinyílik, és Effie tűnik fel. Haymitch távollétéről érdeklődik, és biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbül, amikor elmondom neki, hogy aludni ment.

Aztán Katniss is megérkezik. Az arca rózsaszín, a bőre makulátlan; biztosan ő is fürdött. Még jobban néz ki így, hogy nincsenek a bőrén az erdő nyomai, és a haját abban a fonatban hagyta, amit oly sokszor látunk.

Úgy tűnik, Effie-vel még arra sincs idejük, hogy asztalhoz üljenek, mielőtt meghozzák az ételt, amiből olyan sok van, hogy nem tudok megállni némi szitkozódást.

- Legalább ti ketten tudtok viselkedni - mondja Effie, és azzal folytatja, hogy az előző évi kiválasztottaknak nem volt túl jó modora. Próbálok visszaemlékezni rájuk, de csak annyit tudok felidézni, hogy a Peremről származtak, és nem húzták sokáig az arénában. Tudom, hogy a megjegyzés irritálja Katnisst, és vissza kell tartanom a nevetést, amikor leteszi az evőeszközöket, és kézzel folytatja az evést. Amikor a vacsorának vége, rosszul vagyok - túl sok volt a csábítás a gyomromnak. Az étel sokkal gazdagabb annál, amihez hozzászoktam, és úgy tűnik, a szervezetemnek akad egy kis gondja azzal, hogy megeméssze mindazt, amit magamba tömtem.

Effie egy másik fülkébe vezet minket, és leültet, hogy megnézzük az aratások összefoglalóját. Az összeset élőben közvetítették a nap során, így azok, akik otthon ülnek a tévé előtt a Kapitóliumban, úgy érezhetik, mintha ott lennének mindenhol. De fogalmuk sem lehet róla. Nekik nem kell részt venniük egyik aratáson sem, elképzelésük sincs, milyen a légkör. Soha nem foghatják fel anélkül, hogy személyesen ott legyenek. Katniss és én csendben ülünk, amíg nézzük a Körzetek aratásait. Csak az első néhány Körzetben akadnak olyanok, akik előlépnek önkéntesnek, és én minden arcot az emlékezetembe vések. A számra szorítom a kezem, amikor a Tizenegyedik Körzethez érünk, és egy kicsi, tizenkét éves lányt hívnak ki. Itt nincs egy Katniss, hogy elfoglalja a helyét, és az egész Körzet csendbe burkolózik, amikor megkérdezik, van-e önkéntes. Aztán a Tizenkettedik Körzet következik a képernyőn, és a nagy izgalom Katniss jelentkezése miatt, a zavarodottság a tömeg hallgatása miatt, és a szórakozás Haymitch részeg akciója miatt.

Effie Haymitch magánszámára panaszkodik, amitől hirtelen nevetni támad kedvem. Annyira furcsának találom ezt a nőt, és azt, hogy az a legnagyobb gondja, hogy a Kiválasztottak milyen benyomást tesznek. Nem is aggódik amiatt a sok élet miatt, ami veszendőbe megy.

- Be volt rúgva - vonok vállat további magyarázat nélkül. - Minden évben leissza magát.

- Mindennap - teszi hozzá Katniss, még egy kis mosoly is megjelenik az ajkain.

- Igen - sziszegi Effie, és hirtelen nagyon dühösnek hangzik. - Furcsa, hogy ilyen remekül szórakoztok ezen. Hiszen a viadal ideje alatt a mentorotok lesz a biztosítókötél, amely összeköt benneteket a külvilággal. Tőle kaphattok tanácsot, ő tartja a kapcsolatot a támogatóitokkal és ő szabja meg, hogy milyen ajándékokat kaphattok. Könnyen előfordulhat, hogy Haymitch döntésein múlik az életetek. Vagy a halálotok!

Mintegy végszóra, Haymitch botladozik be a fülkébe, és a vacsoráról magyaráz valamit, összeakadó nyelvvel. Hirtelen kidobja a taccsot a szőnyegre, majd elterül a mocsokban, amit csinált.

- Most nevessetek! - visítja Effie, ahogy kimenekül a szobából, elkerülve a hányástócsát.

Eredeti nyelven: fanfiction.net