Ahogy a vonat besiklik az alagútba, a világ sötétségbe borul - ez azt jelenti, hogy a Kapitóliumot körülvevő hegyek alatt haladunk. A vonaton vannak lámpák, így nem ejt minket rabul a teljes sötétség. Katniss és én csendben vagyunk. Épp amikor eldöntöm, hogy megdicsérem a találatát a késsel, érezzük, hogy a vonat lassítani kezd, és erős fény árasztja el az étkezőt.
Hunyorítanom kell a hirtelen támadt világosságban, a lábaim pedig a saját akaratukat követik. Az ablakhoz rohanok, hogy szemügyre vegyem a várost, amit korábban csak a tévében láttam; a várost, ami mindig olyan hatalmasnak és élénknek látszott. Nem okoz csalódást. Némán csodálom az elénk táruló látványt. A Kapitólium gyönyörű; mindenütt színek vannak - minden épületen, a város lakóin, az autókon, amelyek az utcákon hajtanak. Néhányan mutogatni kezdenek a vonatra - nyilván rájöttek, hogy a Kiválasztottakat szállító vonatok egyike.
Végignézek a legkülönfélébb színekben pompázó, ismeretlen arcokon; minden bizonnyal vannak közöttük néhányan, akik talán segíthetik a túlélésünket az arénában, ha le tudjuk nyűgözni őket. Katniss elhátrál, mély megvetéssel az arcán, de én az ablaknál maradok, integetek és mosolygok a Kapitóliumiaknak. Ha támogatókat szereznénk, Katniss nagyobb eséllyel sétálhatna ki az arénából élve. Csak akkor lépek el az ablakból, amikor a tömeg eltűnik, és megállunk az állomáson.
Katniss engem bámul, és nem kétséges, hogy egész idő alatt nézett.
- Ki tudja? Talán akad köztük néhány gazdagabb fazon - vonom meg a vállam. Az lesz a legjobb, ha ő nem szerez tudomást arról, hogy a Viadal során az elsődleges célom az ő védelmezése és életben tartása lesz. Katniss olyan lány, aki úgy gondolja, nincs szüksége segítségre.
A következő néhány pillanat homályos foltként suhan el, ahogy leterelnek minket a vonatról, és bekísérnek az egyik élénk színekkel tarkított épületbe. Katnisst és engem két külön szobába vezetnek, ahol először találkozunk a stílustanácsadóinkkal. Egy emberre számítok, ehelyett azonban hirtelen hárman is szorgoskodni kezdenek körülöttem, és annyi információval árasztanak el, hogy még a nevüket sem sikerül elcsípnem. Nagyon gyorsan beszélnek, furcsán magas hanghordozásban. Hirtelen levetkőztetnek, és a testemet bökdösik. Alsónadrágban ácsorgok, amíg megvitatják a tennivalókat, említést téve a hajamról és a bőrömről, és... nos, nem igazán értem a pontos részleteket.
- Jól van, vedd azt le!
Felkapom a fejem, és próbálok rájönni, mire értették. Hozzám beszélnek? Dehát nincs rajtam más, csak a... ó, anyám. Várakozóan néznek rám, és rá kell ébrednem, hogy abszolút semmi esélyem arra, hogy kibújjak a feladat alól. Így hát ledobom a fehérneműt, s a kezeim azonnal eltakarják az ágyékomat a mustráló tekintetek elől.
- Nagyszerű! Le kell feküdnöd arra az asztalara, hogy munkához láthassunk - vigyorog rám egyikük, és fejével a fém berendezési tárgy felé int, amit korábban sima asztalnak gondoltam, de most már világos, hogy valami olyasmi, amire rá kell feküdnöm. Úgy határozok, az a legjobb, ha csak csinálom, amit mondanak, és hagyom, hogy tegyék, amit tenniük kell, bármi is az.
Ez az elhatározás addig tart, amíg el nem kezdik letépkedni a szőrt az egész testemről. Megfeszítem az állkapcsomat, és próbálok nem felszisszenni a fájdalomtól, amikor felemelik a kezemet, hogy a hónaljamat is szőrtelenítsék. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor leengedik a karomat, azt gondolva, hogy végeztek, de aztán a mellkasomat veszik kezelésbe. Azután lejjebb mennek, és minden lelki erőmre szükségem van, hogy ne takargassam magam, amikor ott is szőrtelenítenek. Ennek az előkészítő csapatnak elképzelése sincs a privát szféráról, de eszembe jutnak Haymitch szavai a vonatról - "Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek" - szóval nem ellenkezem. Amikor az utolsó szőrszálat is eltávolították, valami furcsa szagú krémet dörzsölnek a bőrömbe, ami éget egy kicsit. Ez után még egy adag krémet kennek szét rajtam, ami megnyugtatja a bőrömet.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre végeznek, és engednek felkelni, majd bejelentik, hogy most már készen állok a stylistommal való találkozásra. A köntösre nézek, amit előkészítettek, de van egy olyan érzésem, hogy nincs sok értelme felvenni, mivel a stílustanácsadó is meg akar majd nézni és bökdösni mindenhol. Nem bírom megállni, hogy azon gondolkozzak: vajon a többi kiválasztott is ugyanilyen kényelmetlenül érzi magát? Ez oda vezet, hogy azon kapom magam, Katnisszen tűnődöm. Az ő testéről vajon mennyi szőrt szedtek le? De már a teste gondolatától is elpirulok.
Az ment meg a kínos helyzettől, amibe én kevertem magam, hogy egy nő ront be a szobába, és egyenesen hozzám sétál. Vizslató tekintete követi a testem minden vonalát. Lassan lépdel, én pedig a mennyezetre bámulok, mintha ezzel elkerülhetném a megpróbáltatást, hogy ez a nő a testemet kritizálja.
- Szép. Egyszerűen szép - motyogja, amitől az az érzésem támad, hogy a kelleténél egy fokkal jobban élvezi a helyzetet.
Zavartan köhécselek, mire tekintete végre az arcomra ugrik, és egy mosoly villanyozza fel az arcát.
- Peeta Mellark! Üdvözöllek! Portia vagyok, a stylistod. Ó, felveheted a köntöst. Készen vagyunk az előkészítő résszel, most már csak a hajad van hátra, mielőtt belebújhatsz a jelmezbe.
- És... mi is ez a jelmez pontosan? - ráncolom a homlokom. A lehető legborzalmasabb és legaggasztóbb lehetőségek futnak át az agyamon. A bányászat nem igazán ad lehetőséget a lélegzetelállító ötleteknek. Egy újabb ok, hogy a korábbi Kiválasztottak miért nem tudtak szponzorokat szerezni.
- Nos, ahelyett, hogy a bányászat egészére koncentrálnánk, inkább csak a szénre fektetjük a hangsúlyt. Szóval, áruld el, Peeta: mit gondolsz a tűzről? - mosolyog rám, roppant gyanúsan.
Csak a kemencékben lobogó hatalmas tűzre tudok gondolni; az ott lobogó lángokra, amelyek a kemence falait nyaldossák, és a szinte elviselhetetlen hőségre, ami árad belőlük, amikor kinyitjuk a kemencék ajtaját.
Ez a nő az öltöztetésemért felelős, akkor meg mi a fenéért kérdez a tűzről?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése