A pék fia - Tizedik fejezet

Sziasztok!

Tadam! Elérkeztünk a tizedik fejezethez, milyen szép, kerek szám! :) :D

Ezt eredetileg június 24-én posztoltam volna, ha nem szól közbe a technika ördöge. Bár ennek végül is nincs sok jelentősége, csak azért jegyzem meg, mert mikor hírül adtam, hogy meg vagyok lőve, megígértem, hogy be fogom pótolni a kimaradt frissítéseket, amíg utol nem érem magam. :) Így egyértelműen látszik, hogy haladok vele. :D

Jó szórakozást! :)

~ Emma

A következő pár nap meglehetősen eseménytelenül telt. Az utasításoknak megfelelően minden nap lementünk a kiképzésre és sorra vettük az állomásokat, azonban ha mások is ott voltak, kerültük a súlyemelést és az íjászatot. Együtt ebédeltünk a többi kiválasztottal, ami mindig ugyanúgy zajlott. A Hivatásosak egy asztalhoz ültek, és hangosan társalogtak, Katniss meg én együtt ettünk, és beszélgetni próbáltunk, a többi versenyző pedig magányosan költötte el az ebédjét.

Nehéz minden nap dumálni Katniss-szel, mivel nincs sok téma, ami nem emlékeztet minket az otthonunkra, vagy az arénára, ahová hamarosan bedugnak minket. De megteszünk minden tőlünk telhetőt, mert Haymitch folyton azt hajtogatja, hogy meg kell őriznünk a látszatot a kamerák előtt. Mindemellett meglehetősen fagyos köztünk a hangulat azóta, hogy a furcsa vitánk után rám csapta az ajtót.

Egy nap annyira kétségbeesetten próbálok beszédtémát találni, hogy kiürítem a kenyeres kosarat, és a különböző kenyérfajtákról kezdek mesélni Katniss-nek. Egész idő alatt azt gondolom magamban elképedten, a kenyérről beszélek. Kenyérről. De úgy látszik, Katniss figyel rám, és megvizsgálja a cipókat, amikről magyarázok.

- Ennyit erről - fejezem be, visszakotorva a kenyereket a kosárba.

- Nagyon vágod a témát - mondja. Talán csodálat bujkál a hangjában, de lehet, hogy csak képzelődöm.

- Csak a kenyeret ismerem ennyire - vonok vállat, aztán eszembe jut, hogy egy vidám csapatnak kell látszanunk. - Oké, most pedig nevess, mintha valami vicceset mondtam volna. - Felnevet, és én is jókedvet színlelek. - Rendben van, most én mosolygok kedvesen, és te magyarázol.

- Arról már meséltem, amikor megkergetett egy medve? - kérdezi.

- Nem, de elég izgalmasan hangzik - felelem, és így is van. Itt vagyok én, süketelek a kenyérről, Katnissnek pedig medvékről vannak történetei. Felidézi nekem az esetet. Be kell ismernem, hogy igen mulatságos történet; nem kell megjátszanom magam, amikor közbekérdezek és nevetek.

Másnap, miközben dárdákat hajigálunk, feltűnik, hogy egy fiatal lány figyel minket a csarnokon keresztül. Párszor már észrevettem őt az elmúlt napokban. Felénk pislog, és arrafelé lődörög, ahol edzünk.

- Azt hiszem, figyelnek bennünket - súgom oda Katnissnek, épp mielőtt eldobná a lándzsát.

Én is elhajítom a dárdát, s közben igyekszem visszaemlékezni a kiválasztottak neveire. Emlékszem a kislány nevére, mert ő annyira más; idén ő az egyetlen tizenkét éves kiválasztott.

- Ha jól emlékszem, Ruta a neve - mondom lágyan, hogy körülöttünk senki más ne hallja.

- Mit csináljunk? - csattan fel. Akaratlanul is halkan felsóhajtok. Miért kell mindent támadásnak vennie, amit mondok?

- Semmit. Csak gondoltam, beszélgessünk.
Többnyire csendben folytatom a gyakorlást; ritkán szólalok meg, akkor is inkább csak a kamerák kedvéért. Ruta szinte minden állomásra követ minket.

Aznap este, amikor Katniss és én vacsora után a szobáink felé sétálunk, nem tudom megállni, hogy szóvá tegyem Haymitch hirtelen támadt határozottságát.

- Jó lenne, ha valaki szerezne egy italt Haymitchnek.

Katniss nevetésre emlékeztető hangot hallat, amitől kicsit jobban érzem magam. Amíg meg nem változik az arckifejezése, és meg nem rázza a fejét.

- Ne csináld, Peeta. Nem kell megjátszanod magad, ha kettesben vagyunk - mondja. Hát persze, ez az egész csak színjáték. Katnissnek fogalma sincs róla, hogy tényleg szeretnék beszélgetni vele, és hogy többnyire élvezem a társaságát. Vetek rá egy utolsó pillantást, miközben azon tűnődöm, vajon otthon lehetett volna ez másképp valaha is? Talán lett volna rá esély, ha annyira összeszedtem volna magam, hogy megszólítsam.

- Rendben van, Katniss - sóhajtok. Egyszerre úgy érzem, belefáradtam ebbe az egészbe; belefáradtam, hogy  megpróbáljam kitalálni, mit gondolhat Katniss, vagy hogy az arcán ritkán mutatkozó mosoly őszinte volt-e, esetleg csak a színjáték része. Hirtelen nagyon fáradt lettem.

A harmadik napon ebéd után csak ülünk, és várjuk, hogy a Játékmesterek behívjanak a privát bemutatóra. 

A kényszerű udvariasság Katniss és köztem enyhül minden távozó versenyzővel, míg végül csak ketten maradunk. Évtizedeknek tűnő várakozás után a nevemet kiáltják, mire mereven felemelkedem.

- Ne felejtsd el, mit mondott Haymitch. Most kell megmutatnod, mekkora súlyt tudsz felemelni - szól hirtelen Katniss.

- Kösz. Megmutatom nekik. Te pedig... célozz pontosan - felelem sután, amit egy bólintással nyugtáz.

Besétálok a tornaterembe, de csupán néhány Játékmester figyel. Isznak és esznek. Már végigültek huszonkét másik bemutatót, és közben valószínűleg sok bort szolgáltak fel nekik, egyik üveget a másik után. Ez nem fog jól menni. Akármilyen nehéz tárgyakkal zsonglőrködhetek, az étel és az ital sokkal érdekesebb számukra, mint én lehetek.

Nem kezdek jól, mert idegesít, hogy a Játékmesterek nem is figyelnek. Nehéz labdákat kezdek hajigálni - ólomból vagy valami ilyesmiből lehetnek. Az első néhány csak egy méternyire landol, talán valamivel távolabb. Az egyik épp csak kiesik a kezemből, és hátra kell ugranom, hogy elkerüljek egy csúnya lábsérülést. Szerencsére a Játékmesterek nem szentelnek nekem különösebb figyelmet, habár egyik-másik pont a legrosszabb pillanatban néz fel.

A viadalra kell koncentrálnom. Azokat a súlyokat veszem fel, amikről tudom, hogy elbírom; végül is, ötven kilós liszteszsákokat is fel tudok emelni. Ez után már valamivel egyszerűbbnek tűnik, könnyedén el tudom hajítani a gömböket. Némelyik több méterre is elmegy. A szemem sarkából észreveszem, hogy néhány Játékmester engem figyel, ráadásul elismerően bólogat. A többiek viszont körbeülnek, kornyikálni kezdenek, és látszólag nem is érdekli őket semmi. Csalódottan veszem fel a legnehezebb súlyt, és miután eldobom, nagyjából öt méterrel odébb landol, olyan hangos puffanással, hogy a Játékmesterek abbahagyják az éneklést. Úgy tűnik, észrevették, hogy ott vagyok, és egyikük közli, hogy elmehetek.

Leginkább dühös vagyok, mialatt a lift felvisz a tizenkettedikre. Bosszant, hogy mennyire nem figyeltek rám, hogy mennyire nem törődnek vele, hogy fogok helytállni az arénában. Talán az a néhány, aki csekély érdeklődést mutatott, a segítségemre lehet valahogy, de nem éreztem úgy, hogy jól ment. Most már értem, miért kapnak általában az utolsó körzetek versenyzői olyan alacsony pontokat. Még csak esélyt sem kapunk.

Egy darabig a szobámban lazítok, de aztán kiabálást hallok. Mikor felkelek és kidugom a fejem az ajtón, azt látom, hogy Effie és Haymitch Katniss ajtaján dörömbölnek; kiabálnak neki, hogy jöjjön ki. Hallom, ahogy visszakiabál, de csak azért, hogy elküldje őket. Homlokráncolva eredek a nyomukba, amikor elindulnak.

- Mi folyik itt?

- Nem tudjuk - feleli Effie. Elég feszültnek tűnik. - Katniss bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni - folytatja hitetlenkedve; látszólag elfogadhatatlannak tartja ezt a viselkedést. Engem inkább az foglalkoztat, hogy mitől akadhatott ki Katniss ennyire.

- Egyébként hogy ment ma a bemutató? - kérdezi Haymitch, mire megvonom a vállam.

- Elment. Mindegy, majd vacsoránál találkozunk. - Visszamegyek a szobámba, és elfoglalom a szokásos helyemet az ágyon, a plafont bámulva.

Mindenbizonnyal elszunyókálhattam, mialatt a gondolataimba merültem, amelyek Katniss és a Tizenkettedik Körzet körül forogtak, mert hirtelen arra eszmélek, hogy kopognak az ajtón és Effie vacsorázni hív. Legurulok az ágyról, ezúttal óvatosan, hogy ne végezzem ismét a padlón. Ráeszmélek, hogy még mindig a tréningruha van rajtam, úgyhogy gyorsan felkapok egy egyszerű ruhát, mielőtt kimegyek az étkezőbe. Cinna, Portia és Haymitch már az asztalnál ülnek, és köszönnek, amikor belépek. Nem sokkal később Katniss és Effie is előkerül.

Ma este nyilvánosságra hozzák a pontjainkat, és ez megpecsételheti a sorsunkat az arénában. A különbséget jelentheti aközött, hogy lesznek-e támogatóink, vagy teljesen magunkra maradunk; a különbséget jelentheti aközött, hogy a Hivatásosak a végére hagynak minket, és esélyt adnak nekünk, vagy úgy döntenek, hogy kockázatot jelentünk, amiért az első adandó alkalommal ki kell iktatni minket.

Eredeti nyelven: fanfiction.net